Harangszó, 1957 (4. évfolyam, 1-12. szám)

1957-10-01 / 10-12. szám

avatják fel az iskolát, a vagyon visz’ szaszáll reá. Éveken át senki sem tö’ rődött az iskola sorsával. Sok vi’ szontagság után, 1901 június 3’án, az utolsó évben, az utolsó órában, meg" történt a felavatás, féligkész épületekkel, tizenegy tanulóval és három hall’ gatóval. Luíz de Queiroz nem érte meg ezt a nagy napot, ami életének adott igazi értelmet és értéket. 1898 június ll’én elhunyt paranai birtokán, ahol visszavonulva élt.

Az iskola pedig elkezdte életét. Ne" héz idők és aranykorok váltották egymást. Fejlődésében, mint a földmű’ velésügyi minisztérium közvetlen alárendeltje, mindig a politikai fejlemé' nyék játéka volt. Csak 1934’ben tér lék át a közoktatásügyi minisztérium hatáskörébe. 1935 óta az “Universida" de de Säo Paulo” tagja. Sokat fejlő’ dött az iskola 1943 és 1945 között. Főképen Melle Soares, volt igazgató és ebben az időben földművelésügyi miniszter, befolyásának köszönhető ez.

Ma az ESALQ Dél Amerika legnagyobb és legjobban felszerelt gazdasági főiskolája. Több mint 400 alqueires területtel rendelkezik. 20 tanszéke van, több mint 10 szakosztály lyal. Minden szakosztályhoz tartó’ zik egy épület a tanszékek részére, és egy műszaki és kísérleti osztály épületekkel és földekkel. A tanszékek kö' zötti terület parkosított, ami különö’ sen kellemesen hat a tanulókra, akik vígan kiszellőztethetik a fejüket amíg elsétálnak egyik óráról a másikra. Van olyan tanszék, amelyik öt—tíz percnyi járásra fekszik a másiktól.

A sokat tervezett internátus még most sem létezik. A tanulók a városban laknak, hol közösen kibérelt házakban, az úgynevezett “república”-kban, hol szétszórva, albérleti szobákban. Így, mindenesetre a városnak több haszna van az egyetemistákból. A legfőbb akadályt az internátus megvalósításá'

ban, talán éppen maguk, az egyete* misták képezik. Senki sem akar lemondani a szabad életről, és fonto’ sabbnak ítélik általában a szórakozási helyek közelségét, mint az iskola szom’ szédságát. Különben is kitűnő közlekedés van a város és az iskola között. Két, az iskolával egyidős “bonde” hor dozgatja az egyetemistákat “állati” tü" leiemmel. Olyanok reggelenként, mint két mozgó emberhalom, melyek kö' zepéből áramszedők merednek az ég’ nek. A tanulók száma összesen körülbelül 400. Még szerencse, hogy né’ melyiknek saját közlekedési eszköze van, vagy esetleg gyalog jár. Azonban ritkán is fordul elő, hogy mindenki menjen az órákra. A város “troleybus” járatot tervez a villamosok helyére. Kérdés, hogy az autóbuszok kibirják’e majd azt, amit ez a két öreg “bonde” teljesít közel hatvan éve.

Az egyetemisták élénk társadalmi életet élnek: moziba járnak, sétálnak a “jardim” nevezetű főtéren, udvarol" nak a piracicabai lányoknak. Minden év kezdetén elárasztják a várost kopasz újoncokkal. Ez a hagyományos Trete” ideje. Két hónapig tart, amely idő alatt sok mindent kell elviselni, vagy megtanulni az elsősöknek. Ügy mint: fára mászni, cipőt pucolni, se’ perni, ásni, kézzel kapálni, sárban fürödni. Na meg kifestve az utcán menetelni. A “bicho” természetesen gya’ log közlekedik, ha nem akarja elcsípetni magát. Nem szabad moziba járni és “kurizálni”.

— Egy elsőst elcsíptek egyszer a moziban. A szünet alatt ki kellett álljon beszédet tartani a vászon alá. Olyan szépen kezdett szavalni, hogy a közönség nem akarta leengedni a színpadról. Egy másikról azt beszélik, hogy nagyon szerette a pingát, és mindig bárokban csípetté el magát, hogy minél több pingát itassanak meg vele — ingyen. A két hónap leteltével, az utolsó nap éjfél után, az elsősö-9