Harangszó, 1956 (3. évfolyam, 1-12. szám)

1956-03-01 / 3-5. szám

ŐSERDŐ VAGY LIGET?

Mindannyiunk számára édes emlék a diákkor; minél távolabb jutunk tőle időben, annál édesebb. Visszagondolunk gyakran a hatalmas udvarra, а komór de zajos lépcsőházra, a széles folyosókra, tágas tantermekre, a kényelmes padokra, a fekete táblára — amit szivaccsal törültünk le — és végül harmincnegyven osztálytársunkra meg a félve tisztelt tanári karra, melynek tagjai tanítottak és neveltek bennünket, de egyszersmind barátaink tudtak lenni.

Tizenöt esztendő után is előttem van szegény jó számtantanárunk arca, aki míg negyven percen át magyarázott, bevezetve minket a tudományok tudományának rejtelmeibe, legfőbb gondunk az volt, hogy pontosan számláljuk (hisz ez is matematika!) és jegyezzük, hányszor használja egy órán belül jellegzetes kifejezéseit: a “kérlekszépen”, “ugyibár” és “nemde” szavakat.

Természetrajztanárom tréfáskedvű, különös valaki volt; nevemet magyarra fordítva, általában “Tanácsinak szólított; egy nem túlságosan bölcsnek bizonyult osztálytársamtól ezt kérdezte egyszer: “Reggeli előtt vagy reggeli után verte otthon apád gőzkalapáccsal a fejedet?”

Énektanárunk kitünően tudott célozni, úgyhogy aki rendetlenkedett órája közben, hamarosan orrán vagy fülén érezte a kréta koppanását.

Általában hangosak voltunk, különösen órák elején, amíg a tanár be nem lépett. A gimnázium altisztje egyszer így nyilatkozott Anyámnak: “Ebbe az osztályba jár a kedves fia? ’Jó’ osztály! Tetszik hallani? Már megint szedik szét az iskolát”.

Legkisebb tekintélye rajztanárunknak volt; a társalgás és verekedés nem szűnt meg óra közben sem Oly áldott jó ember volt, hogy senki sem vette komolyan. Hiába pattant föl székéről, így ripakodván rá valamelyikünkre: “Kettéhasítalak, kis magyarom!”, sőt a rajztáblával olykor fejbe is csapva az áldozatot, a lárma csak nem csökkent.

A legsúlyosabb eset. amire visszaemlékszem, a következő volt: egy hetedikes fiú engedély nélkül ment színházba, kalapot viselt és — horribile dictu — cigarettára akarván gyújtani, odalépett szembejövő tornatanárjához és tüzet kért tőle Ennek a szörnyűségnek nagy híre ment, úgy emlegette mindenki mint az elképzelhető legsúlyosabb fegyelemsértést; ki is csapták a tanulót azonnal az iskolából.

Ezek szép békebeli, azaz ha pontosabban visszagondolok az évszámokra, éppen háborús idők voltak Aztán hogy a náború a végéhez közeledett, egyre kevesebbet lehetett tanulni, a tantermekből leszorultunk a légoltalmi óvóhelyekre, tanárok, diákok a közös sorsban még inkább összeforrva.

Azután? Menekülés, számüzöttsors, DP-táborok, kivándorlás... Az Élet iskolájába kerültünk. Igyekeztünk megállni helyünket. És meg is állták mindazok, akiknél nem hiányzott az alap; az az alap, amit a vallás, a család és az iskola adott meg.

Múlik az idő és az iskolaévek emléke úgy rögződik meg bennünk, mint életünk leggondtalanabb szakasza. Egyéb felelősség akkor nem is hárult reánk, csak hogy szorgalmasan megtanuljuk a napi leckét. Almomban manapság is meg gyakran kis iskolás vagyok újra, érettségire készülök, tanulom az anyagot és komolyan veszem az egész ügyet, mint ahogy mindnyájan komolyan vettük annakidején; ha talán az előmenetel körül voltak is olykor fogyatékosságok, az iskolai fegyelemmel nem igen lehetett tréfálni, és ami a fő, nem is jutott senkinek eszébe, hogy tanárait ne tisztelje, velük szembehelyezkedjék vagy éppen rájuktámadjon.

Közben azonban újabb nemzedék került az iskolapadokba. Nem fontos, hogy hol, hisz a helyzet többé-kevésbbé hasonló lehet világszerte a háború-sújtottá országokban. És hogy milyen ez a helyzet, arról fest megdöbbentően- 17 -