Harangszó, 1956 (3. évfolyam, 1-12. szám)
1956-09-01 / 9-12. szám
íjjászok helyett jó tanácsokat küld: a hitetlenekkel ne kössön szövetséget; “a ‘ bátor fejedelem inkább meghal, semhogy szégyenletes módon mentse meg életét”. Segítséget azonban sem a Szentszék, sem a világi fejedelmek most sem nyújtottak. 1456. Európa közönyét a nándorfejérvári győzelemmel kapcsolatos Déli Harangszó 500 éves évforduló megünneplése alkalmából ez alkalommal tartott ünneplések történelem magyarázói előadásaiból jól ismerjük valamennyien. Akkoris, hangjogót szereltek az árulás felett kesergő kifakadásokra, nehogy megnehezteljen a császár III. Frigyes, aki éppen úgy, mint ma, mivel sem segített. A Szentszék legalább is elismeréssel pótolta az elmaradt segélycsapatokat és a nándorfejérvári győzelem örök megemlékezéséül rendelte, hogy a Transfigurátió ünnepét mindenütt megüljék. A nápolyi király “nagylelkű” Alfonz azonban megrótta a pápát hogy az Egyház kincseit Magyarország megsegítésére fordította ami annyi volt mint ha az ablakon át a tengerbe szórta volna azokat. “Lámcsak, Magyarország egymaga is képes volt az Izlálm támadását kivédeni!” 1526. A mohácsi veszedelem alkalmával, az eddigiekhez sorakozva, most is egyedül Róma juttat segítséget Lajos királynak, míg a világi fejedelmek, közöttük a király sógora, Miksa német császár is Magyarország személyes és magán ügyének nyílvánítja a világhódításra készülő Izlám elintézését. Hadseregeit pedig a saját, az újhiten lévő, alattvalói, illettve a szomszédos keresztyén fejedelmek leigázására vezeti. Az árúlást az özvegy királyné, Anna Habsburg főhercegnő teszi teljessé, aki fivére, Ferdinánd Habsburg főhercegnek játszotta át az ország nyugati peremvidékét a legitimitás jelszavával maga köré gyűjtött országnagyokkal együtt. Az a nemtörődés, vagy immel-ámmal való törődés Magyarország sorsáról, ezentúl többé nem Európa kizárólagos bűne, hanem elsősorban az idegen lelkű és vérű uralkodóházé. 1566. A török hódoltság másfél évszázada folyamatos árúlás volt, ahol a kitartásra búzdított végbeli vitézek egy szál karddal és egy kopjával, éhesen, rongyosan, fizetetlenűl, hitvány földvárak, meg palánkok mögött tartották fel Ázsia végtelen pusztáiról a világ meghódítására összegyülekezett hordákat. A nyugati erők, az akkori NATO hadsereg — akár mint ma — ölbetett kezekkel nézte a győri táborból Szigetvár ostromát. Bár a “Szabadság vagy halál”-ra esküdött várőrség hosszú hónapokon át tartotta magát, megcsak kísérleteit sem tették arra, hogy valami erősítést juttassanak az ostromtott várba, annál kevésbbé gondoltak a vár felmentésével. Éppen úgy folytak a győri táborban a haditanács összűlései és azokon a viták, mint az UNO biztonsági tanácsában, hogy az alakiságok, és az illetékesség megvitatása címén a döntés elől húzzák az időt, hogy azalatt a másik oldal hozza meg a maga döntését. Túlesvén ezen a kényes aktuson, magkönnyebedett lélekkel vették tudomásul a “fait accompli-t” és hagyták sorsára a magyar nemzetet. 1703. A Rákóczi felkelés teljesen mása volt a mai eseményeknek. A felkelt kuruc sereg a társadalom teljes egybeolvadása volt. A nincstelen jobbágyság — a proletáriátus — és a földesurak főúri osztálya — az értelmiség — együttesen fogott fegyvert a közös szabadság megszerzésére. Esze Tamás szökött jobbágy kezdte, akinek a hazából egy talpalattnyija sem volt az övé és csatlakozott hozzá Rákóczy Ferenc Lipót szentbirodalmi herceg, aki az ország leggazda- 13 -
