Harangszó, 1956 (3. évfolyam, 1-12. szám)

1956-09-01 / 9-12. szám

“Nem vagyok méltó, hogy sarúja szíját megoldjam.”

A robusztuserejű útkészítőnek, Keresztelő Jánosnak szavai ezek a saját korához és a mi korunkhoz. Megállítja lelkünk ezt a lenyűgöző alázatosságot, melyben annyi szabadság és annyi győzelem van.

Minden igazi férfiszívet megérint egyszer az alázatosságban rejlő erő igézete. Vannak életünkben szakaszok, amikor még a hősies pózok, vagy a lángoló pátosz, később az akarat sziklát porlasztó ereje, vagy az értelem világrendező világossága, aztán a tett beszéde ejtenek rabul. De egyszer csak varázsát veszíti minden emberi erőfeszítés. Mire megérik bennünk az élet, az erős és önálló emberek alázatossága gyakorolja reánk a legmélyebb benyomást. Minél nagyobb valaki, alázatossága annál mélyebben megindító. Aki erős és önálló és mégis van számára tekintély, aki előtt önként, őszintén és örömmel hódol, az ilyen ember lesz oszloppá. Az ország legerősebbjeit, leghatalmasabbjait, legműveltebbjeit kérdezzük: él-e valaki olyan a szívükben, akinek el tudnák mondani: “Nem vagyok méltó, hogy sarúja szíját megoldjam”. Lassan kiderül e

korszak legnagyobb nyomorúsága, hogy a modern ember előtt nincs igazi vallásos tekintély, azért nincs szívében igazi hódolat sem. Megtanulta az áltekintélyek ellen a tiltakozást, de elfeledte az igaziak előtt a meghajlást. Pedig míg újra nem talál olyan va'akire, aki előtt ilyen mélyen meg lehet hajolni, addig nem tisztul ki a századok alatt lelkében felszívódott kételyekből, önisteni tésből és önimádatból. Akkor gyógyul meg a modern ember, amikor újra olyan hatalommal jelenik meg szemében Krisztus, mint a Keresztelő előtt és elömlik lényén a férfias alázat. Az emberiség lelke ma nagyon mélyponton vesztegel. Képtelenségnek tűnik fel előtte, hogy legyen valaki, aki meg tudja békéltetni egymással az embereket és a nemzeteket. Mint izzó kráter ég a nemzetek lelke. Nincs ember, akinek hatalma volna békét teremteni. Fegyverekkel, győztes fegyverekkel reméli csak, hogy békét lehet hozni a világra. A régi pogány világ nem tudta, az új világ pedig elfelejtette, hogy van, aki békét tud adni fegyver nélkül is. Az új világ emberének nem is kell Krisztus kezéből a béke. Ebben áll démonizmusa. Még soká és még többet kell szenvednie hogy megáhítsa újból a Krisztust. De az egyház nem vár mástól a világ számára békességet, mint Krisztustól. Látja-e az egyház ma úgy a Krisztust, hogy ő ad békét? Meghajol-e előtte olyan mélyen, mint Keresztelő meghajolt? Ebből a Krisztuslátásból és ebből a mély meghajlásból támad újra a modern ember ádventje, hogy Őbenne van a szív békessége és Őbenne lesz a népek megbékélése is.- 3 -SZ. I.