Harangszó, 1955 (2. évfolyam, 1-12. szám)

1955-05-01 / 5-6. szám

— Csak nem ver meg azért a gyesznóért?. . . Hallja Kend, abbahagyja már mert megsokallom.

Erre már Judit is előhabargott egy palacsintasütővel, mer hallgatózótt. Hogyne ütötte volna, mikor gyesznónak nevezték. Meg hogy fia lesz neki. Majd ád ennek a csikefogónak- — Mit? Gyesznó? — Te vagy gyesznó az is voltál világéletedben. — És verte, verte Bencét, még az arcát is összekarmolta, Koppant a nyújtófa, csöngött a palacsintasütő Bence minden porcikaján, És nem értette miért:

— Tán bolondok Kendtek, abbahagyják, azt monddom, mert még könnyen megjárhatják ezért a gyesznóért.

Az asszonyoknak se kellett egyéb. Még jobban verték Bencét, ahol érték. Bencét elfogta a méreg. Kiugrott az udvarra, neki a gémeskútnak. A kápáján állt egy veder víz. Le kell önteni ezt a két boszorkányt. Felkapta a vedret .

Háta megett sárban ott röfögött a disznó- Bence pedig megcsúszott, hogy hátralépett. Keresztülesett a disznón s a veder víz a saját nyakába ömlött. A gyesznó felröffent, toporzékolt, nekiesett Bencének az is. Ott kalimpált szegény feje a sárban, fehér harisnyában, patyolatingben, összekarmolt arccal, bevert orral. A gyesznó sáros nyála az arcálba csurgóit, Megmarkolta a két fülét, úgy káromkodott hozzá :

— Hej, a gézengúz anyádat, te gyesznó... Megfizettem érted, mégsem lettél az enyém. De nem köllesz többé, itt dögölj meg...

— Ez már megint kezdi... kiálltott fel Mátisfalviné s már kapta is a sodrófát. De Judit visszatartotta :

— Hagyja Anyám, majd én elintézem. Maga még nem érti... — És elindult Bence felé, lesütött szemmel, pityeregve :

— Hát nem rólam beszéltél Bence?...

— Nem es fogok... — tápászkodott fel Bence. — Bolondok vagytok ti mindaketten. Nekem estetek egy gyesznó miatt, akit meg akartam venni. Szegény apád, Áron is azért halt el olyan korán, mert folyton perpatvarkodtatok vele. Most pedig vizet hozzatok elő, de azonnal, hogy megmosdjam és kimossátok a ruhámat, de azonnal, patyolatosra, mint a karácsonyi hó... — és kikapván a nyujtófát Mátisfalviné kezáből, úgy fenyegette őket befelé-A két asszony ugrott a szavára mint a parancsolat. Áron régi ruhái is előkerültek, hogy legyen mit felvenni, míg az övét mossák.

Bence arcáról eltűnt a sár, eltűnt a vér. Judit mosta le gyengéden, még meg is csókolta mikor Bence nem vette észre.

De ez nem Bence volt többé, hanem Mátisfalvi Áron. Az ő ruhája feszült rajta, bárki annak nézte volna. Bence még a pipáját is elkérte. Rágyújtott...

A két asszony meg nézte... Hiszen ez Áron, szakasztott Áron... A ■családfenntartó... Még a mozdulatai is ugyanazok, ahogyan a pipát fogja, ahogy a szája beszél. ..

Bence otthonosan kinézett az ablakon s pipájával kifelé bökött :

— A Gyesznót holnap levágjuk...

— De hiszen szeppent meg özvegy Mátisfalviné.

— Levágjuk, ha mondom. Karácsonykor esküszünk.

— Dehiszen... — szeppent meg Judit.

Bence öklével az asztalra csapott, hogy a boroskancsó lepuffant róla;

— Csend a teremtésit... Ezután én parancsolok...

S a két megszeppent asszony némán mosta tovább a ruháit...

27 —