Harangszó, 1955 (2. évfolyam, 1-12. szám)

1955-05-01 / 5-6. szám

hittel fogadja, akármikor és akárhol részese lehet ennek. Ez a legnagyobb ajándék mindig és mindenütt ki van nyújtva felénk ; mást, ennél nagyobbat az úrvacsorában sem adhat az Isten, abban is ugyanazt adja, de úgy, hogy az Ige szavához hozzájárulnak a sákramentum látható és kézzelfogható jegyei és azoknak megragadó, meggyőző beszéde által még bizonyosabbakká tesz bennünket a nagy ajándék valósága felől. A kenyér és bor ezért nem csak emlékeztető képek, amelyek a múltba viszik vissza lelkünket a kereszt tövébe, hanem “pecsétek” is, amelyek a Krisztus megígért jelenlétét és ajándékaival való tápláltatásunk bizonyosságát hitelesítik számunkra-Ez azt jelenti, hogy az úrvacsora nem egy-egy ünnepélyes pillanatban, bizonyos helyhez, időhöz, alkalomhoz kötött fénynek a felvillanása, amely kialszik aztán, hogy vámunk kelljen, amíg újra kigyúllad, hanem a kegyelem fényének, amely mindennapi életünket állandóan besugározza, egy-egy erőteljesebb, ünnepi lobogása.

Azzal tehát, hogy számunkra Krisztus, akivel eggyé válni óhajtunk, nem néhány helyen gondosan őrzött szent tárgyakban van jelen, ahonnan egy ünnepi percben vennők elő, hanem az úrvacsorában is úgyanúgy van jelen, mint bárhol másutt és akkor is úgy vesszük magunkhoz, mint bármikor máskor, — a mi “communiónk” kimondhatalanul gazdagabb és teljesebb.

De ami ennél fontosabb: az a meggyőződésünk, hogy igazabb is, mert ez az amit Isten akart az ő Igéjében nyilvánvaló akarata szerint. Hogy az úrvacsorái kenyér és bor azonos a Krisztus testével és vérével és általuk egyesülhetünk éppen Krisztussal, a római egyháznak ez a gondolata nagyon régi, még régebbi, mint az a másik, amely szerint Krisztus újra megáldoztatik a sákramentumokban. Már a Krisztus utáni második században találhatók nyomai annak, hogy az őskeresztyének között meg volt ez a felfogás. De akármilyen hamar bekövetkezett is ez az elhajlás az úrvacsorának a Bibliában tükröződő eredeti értelmétől, mégis csak elhajlás. S aki ismeri az akkori görög-római világ vallási irányzatait, az nem is csodálkozik azon, hogy azoknak hatása alatt a keresztyén egyház is néhány nemzedék alatt már ilyen irányban hajolt el az úrvacsoráról való felfogásban. Ez így illett bele abba a korba és csoda lett volna, ha nem következik be.

A mi szemünkben azonban bármilyen ősi egyházi “hagyomány” is azonnal elveszti tekintélyét, mihelyt Isten az ő Igéjében mást mond. S úgy, amint mi olvassuk és értjük a Szentirás, közelebbről a mi Urunk Jézus Krisztus Újszövetségének könyvét, csak annyit mondhatunk, hogy ha Istennek az lett volna az akarata, hogy a Krisztussal való egyesülésnek ezt a legnagyobb ajándékát egy testileg végrehajtandó szertartásban ajánlja fel a hívőknek, akkor egészen másképpen volna megírva az Üjtestamentum eleitől végéig. Mert így, ahogy van, mindenestől fogva a Krisztussal hit által való egyesülést hirdeti.

Alig egy-két helyet idézhet csak belőle bárki is, aki testileg jelenlévő Krisztussal testi befogadás útján való egyesülés gondolatát akarná a Szentírásban kimutatni. S aki megértette az egész szent könyv egybehangzó, hangsúlyozottan lelki jellegű ígéreteit és útmutatásait, az az ilyen idézeteknél sem jönzavarba“Aki eszi az én testemet és issza az én véremet, az énbennem lakozik és én is abban”, — mondotta Jézus egyszer, még jóval az ő halála előtt (Ján- 6 :56). Mi lett volna, ha azok, akik hallgatták, ott mindjárt szószerinti értelemben akarták volna felfogni kijelentését? Nem mondott ő ezzel mást, mint amit ugyanakkor más szavakban így fejezett ki : “Aki hisz énbennem, örök élete van annak”. (Ján. 6 : 47.). “Aki hozzám jő, semmiképpen meg nem éhezik, és aki hisz énbennem, meg nem szomjazik so-.

— 10 —