Harangszó, 1955 (2. évfolyam, 1-12. szám)

1955-01-01 / 1-2. szám

házasságát megint csak a régi vallása felé fordul lélekben.

A szép harmatot Miként hullatod Tavasszal virágra, Sok jódat Uram Ügy hullasd reám, Te régi szolgádra! “... írja, de a bécsi levéltárból tudjuk, hogy:” Balassa Bálint és Ferenc újvári jobbágyaikon hallatlan kegyetlenséggel dühöngenek, holmijaikat elragadják, táplálékuktól megfosztják úgy, hogy hajlékukat elhagyván, családjaikkal együtt éhen kell veszniük!”.

Majd a vezeklés órái következnek, s megtalálja Istent. Vallásos buzgalma, nagy bűntudata oldja fel minden ellentmondását, vétkét. Szive legmélyéről tör fel az érzés, az őszinteség tiszta hangján:

> Bocsásd meg Úristen, ifjúságomnak vétkét,

Sok hitetlenségét, undok fertelmességét,

Töröld el rútságát

Minden álnokságát

Könnyebbítsd lelkem terhét!

Balassa Bálintnak nincs magyar költőtársa, csak európai kortársai vannak: Shakespeare, Babelais, Benvenuto Cellini. Ez a verselő magyar főúr az egész nagyok közül való: félelmetes, lázadó, és tüzes művészalkat. Előtte nem volt magyar vers és ő azonnal olyan élőre, forróra, közvetlenre teremtette meg, hogy hőfoka közel négyszáz év múltán sem szállott semmivel alá. Ki mondana ítéletet e titokzatos ember mai értékkel nem is mérhető élete felett, hisz Balassa annak a kornak a fia, amikor a franciák legnagyobb költője egy rablógyilkos; Franijois Villon volt-Csak bele kell lapoznunk verseibe s milyen tiszta sorok állítanak meg:

... “Áldott szép Pünkösdnek gyönyörű ideje.

Mindent egészséggel látogató ege

Hosszú úton járókat könnyebbítő szele!...”

Milyen hamvas gyöngédséggel szól egy strófájában, ahol kedvesének táncát írja le:

Csudálatos szép térdednek ékes hajlása,

Mint angyalnak még régten földre leszállása

Kézhez magad szép adása Nyárban mint szőlő nyílása Nekiujulása;

... S hogy tud játszani, pajkosan enyelegni a szavakkal:

.. .Friss szép fejér póka Édes szőrű móka,

Porcogós Annóka,

Szerelemnek oka- Mit haragszol?

Hogy nem játszol Vélem!...

S aztán, hogy zendül az ajkán az ősi zsoltár::

Mint a szomjú szarvas, kit vadász rettentett

Hegyeken völgyeken széjjel mint kergetett,

Ri, s alig vehet szegény lélegzetet keres kútfejeket;

Élete végén — hazájából is bujdosnia kell— hogy sir, fáj a lelke e halhatatlan, könnyes sorokban—”... Őszi harmat után Végre mikor aztán Fujdogal a hideg szél! Zöld erdő harmatát Piros csizmám nyomát Hóval lepi bé a tél.”

...“Vitézek, mi lehet E széles föld felett Szebb dolog a végeknél?”... Elég csak e kezdősorokat elmondani s végig lobog bennünk az egész vers; a katonaélet hősi eposza.

Istennek, asszonyoknak, romlott, szerencsétlen hazájának irta verseit s ma is fajtánk, sorsunk és nyelvünk egy szóval a magyar géniusz teremtő művészi erejét érezzük minden sorában, alkotója hányatott életében.

Messziről, a bujdosásból jön haza maghalni. Negyvenhárom éves, mikor mindénéből kifosztva Esztergom ostrománál egy ágyúgolyó halálosan megsebesíti. Menthetetlen, de a hadisebész mégis megkísérli a műtétet. Mindkét lábat le kell vágni. Emberfeletti bátorsággal tűri a szenvedést s mielőtt kiszenvédne utolsó szavai Isten felé szállanák—: “Krisztus meghalt én érettem és én bogy kételkedjem? Katonád voltam Uram és a Te seregedben vitézkedtem...” a.

— 6 —