Harangszó, 1955 (2. évfolyam, 1-12. szám)
1955-03-01 / 3-4. szám
példát, nem mulasztván el a szertatást hálaadó imádsággal megkezdeni minden alkalommal. De ez magában véve nem magyarázná meg azt, hogy erről a “hálaadásról” nevezték el az egész szertartást, ha nem lett volna erre egy másik, sokkal nyomosabb ok is : az t. i. ez a “hálaadás” fejezte ki az egész szertatásnak az értelmét és hangulatát. Hálaünnep volt számukra minden egyes alkalommal ez a sákramentum, amely mindannyiszor eléjük állította a Krisztus engesztelő megáldoztatását. A római egyházban máig uralmon maradt az “eucharistia” neve, de az, amit így neveznek, már nem hálaszertartás, hanem engesztelő áldozat, amelyet a misében mutat be a pap Isten előtt- A két dolog között nyilvánvaló a különbség. A hálaadásban arról van szó, amit az ember megkapott már, az engesztelő áldozatban arról, amit az ember most, vagy ezután szeretne és igyekszik elnyerni. A hálaadás visszanéz a múltra, az engesztelő áldozat előretekint vágyaival és reménykedésével. A mi “ eucharistiánk” az úrvacsora, ugyanolyan, a régi névnek valóban megfelelő hálaszertartás, amilyen az első keresztyéneké volt. A Megváltó' halálát idézzük benne lelkünk elé, úgy amint az egykor lejátszódott. A szereztetési történet parancsa szerint “ezt cselekeszszük az ő emlékezetére. .. az Ürnak halálát hirdetjük”. Lélekben odajárulunk a golgotái kereszt oltára elé, amelyen valamikor az Isten Fia megáldozta magát érettünk, örök engesztelésül a mi bűneinkért, és megújítjuk hálaadásunkat azért a kimondhatatlan ajándékért, amelyet Őneki köszönhetünk. Nem csak emlékünnepély az úrvacsora, természetesen. Azoknál a tanítómestereknél, akik kizárólag ilyesmit láttak benne (Zwingliés követői) nem állhatott meg az a reformáció, amelynek nyomdokaiban a mi egyházunk halad. A lélek visszatekintő hálájához hozzájárul még valami : a jelenben élő Krisztusra való feltekintés, akivel az úrvacsorában találkozunk, s erről még külön is szólanunk kell majd, hogy a mi “eucharistiánk” gazdagságát egészében számonvehessük. De ez a jelenbeli feltekintés nem a Krisztus megáldoztatására vonatkozik, (mert nem most áldoztatik meg, hanem régen megáldoztatott egyszersmindenkorra) — hanem a Krisztus dicsőségére, amelybe megáldoztatása árán felmagasztaltatott s amel)ben híveinek javára él és uralkodik. Viszont a római egyház eucharistiájában a dolog természeténél fogva Krisztus engesztelő áldozatáról úgy van szó, mint ami egykor megtörtént ugyan a kereszten, de azután folytatódott az egyház miseáldozatában és mindannyiszor megismétlődik és megújul, amikor ezt a szertatást végrehajtják. Azáltal szerez engesztelést Isten előtt, hogy most történik meg a pap keze által. Ezekkel függ össze a szertartásban szereplő kenyér és bor különböző felfogása is. Az egyszerű, közönséges kenyér és bor elég ahhoz, hogy a mi úrvacsoránkban felújítsa emlékezetünk előtt Krisztus “teste megtöretésének” és “vére kiontatásának” képet- Nem is látunk, nem is keresünk ezekben a földi eszközökben semmilyen csodát. Csak szürke szolgák, ha királyi izenetet hoznak is. De a római egyház szertartásában csodának kell történnie velők. Hogy Krisztus engesztelő áldozata újra bemutatható legyen, Őneki újra testet kell öltenie és a kenyérnek és a bornak lényegében át kell változnia a pap keze alatt az Úr testévé és vérévé. Hogy az! eredeti hálaszertartásból miként lett engesztelő áldozat, annak megvan a maga története és magyarázata, amellyel most nem foglalkozhatunk. Az ókori egyházi írók műveiben megvannak ennek az elváltozásnak a nyomai. Már Cypriánus karthágói püspökre, aki valamivel több, mint 200 évvel Krisztus után működött, úgy hívatkozhatik a római egyház, mint aki az úrvacsorát engesztelő áldozatként fogta fel. De az alatt a 200 esztendő alatt — 5
