Harangszó, 1955 (2. évfolyam, 1-12. szám)
1955-11-01 / 11-12. szám
Tökörcserepek. Az úrifogat. Az öreg Kancsal Mihályné a város szegénye volt, tehát a hivatalos világhoz tartozott. Ez a magyarázata annak, hogy amikor meghalt, legelőször a városi elöljáróságnak kellett tudomást szereznie a szomorú eseményről. Miután pedig ezt a bejelentést — éppen halála miatt — személyesen már nem vihette el a városházára, ezért a gondviselőjére hárult a fájdalmas kötelesség. Megjelent hát a polgármesteri hivatalban és az írógépes kisasszonyai közölte a gyászhírt. Onnan a közgyámot; onnan pedig a kerületi orvost, majd az anyakönyvvexetőséget; végezetre pedig a szegény-temetések ügyében eljáró napidíjast kereste fel. Mindez majdnem egy délelőttjébe került. Holtrafáradva tört ki belőle a méltatlankodás : — Szegény Kancsal néném, életében nem volt vele annyi bajom, mint most a halálában! Hátra volt még az egyház. Sírhelyet kell kérni az igyenes részen- Egy kis harangoztatás sem maradhat el. Pap nélkül, kántor nélkül sem lehet temetés. A megboldogultnak nincs rokona- Sem közeli, sem távoli. így minden, minden csak tiszteletből történhetik. A gondviselő előterjesztette a kérelmet- Nagyon szeretne valami szép búcsúztatót, amelyben sok szó esnék ő г о 1 a- Hogy milyen szépen ellátta azért a kis pénzért, amit a város fizetett. Hogy milyen szeretettel ápolta betegségeben, amely egy egész álló napig tartott. Hogy nem volt rokona és mégis jobb rokon volt, mint akárhány rokon. A lelkipásztor megígérte, hogy kimegy a temetésre. Az imában megemlékezik a gondviselőről- De mert a gyászház künn, a vámon túl van, vagy egy órajárásnyira, onnan a temető megint egy óra, hát kerítsenek egy szekeret. A gondviselő összecsapta kezét rémültében és kinyilatkoztatta, hogy arról szó sem lehet. Honnan vegyen ő fogatot? Tán abból a 8 pengőből, amit Kancsal Mihálynéért egy hónapra fizetett a város? Ott, ahol ő lakik, mind szegény ember lakik. Ott nincs senkinek lova, kocsija- A lelkipásztor szelíden nyugtatta meg a háborgó lelket: — Nézze, jó asszony, mindig akad olyan valaki, aki szívesen odaadja a kocsiját, ha temetésre kérik. Maga is szolgált bizonyosan olyan gazdánál, aki nem fogja megtagadni. — Szolgáltam, bizony, — erősitgette a gondviselő, — Kiss János gazduram, alig hiszem, hogy megtagadja. — No lássa! Mindjárt találtunk jó embert! Nem kell nékünk fényes úrifogat. Jó lesz egyszerű, zörgős parasztszekér, ha nincs más. Az sem lesz baj, ha csak egy rossz lovat fognak be a szekérbe- , Oh, kéremalássan, ilyent akár tízet is kerítek. A gondviselő elsietett a nagygazdához. Elmondta a halálesetet. Előterjesztette a kérelmet. Hogy a nagytiszteletű úr szeretetből végzi a szertartást, a kocsit is ilyen alapon kérik. A gazda összeráncolta a homlokát. — A lovamat, kocsimat nem adom szívesen— Nem kell úrifogat, gazduran, — lelkendezett a gondviselő, — hanem csak egy egyszerű, szegényemberes, zörgős parasztszekér. Az sem lesz baj, aszongya a nagytiszteletű úr, ha csak egy rossz, kehes, bunkóznivaló lovat fognak bele. Csak a parókiától a gyászházig, meg onnan a temetőig kibírja, aztán nyomban felfordulhat. — Ezt mondta a nagytiszteletű úr? Ezt ám- Hogy csak gyüjjek ide, zörgős szekér, meg kehes ló mindig kerül. A gondviselő elhallgatott. — Oszt mikor lesz a temetés? — Holnap délután. — Jól van. Ott lesz a zörgős szekér, a kehes lóval. Másnap délután fényes úrifogat állt meg a parókhia előtt. A hintó úgy fénylett, mintha tükörből lett volna. Két tüzes sárkány toporzékolt előtte. A ko- 15 -
