Harangszó, 1955 (2. évfolyam, 1-12. szám)

1955-01-01 / 1-2. szám

Egy szem őszibarack

Vasúti kocsi. Harmadosztályú nem dohányzó- Csupa úgynevezett jó közönség. Vadonatúj zöld felöltőben fiatal úr jön be az ajtón. A kabátját különös gonddal akasztja fel, aztán határozott léptekkel tart az ablak melletti üres helv felé. Közben elégedetten néz körül.

— Rendben van, -egész jó társaság — állapítja meg hangtalanul, csak az arcvonásainak a kisimulásával.

Hivatalnokféle embernek látszik, de mintha nemrég érkezett volna csak oda. Mintha különös gondot adó, különös értéknek tekintené társadalmi állását. Mozdulatait mintha minduntalan mérlegre rakná, mintha mindegyre azzal vesződnék, hogy jaj, csak elég előkelőén tudja keresztbe rakni a lábait és kezében tartani a keztyűjét. Feszes arccal ül a helyén, olyanforma könnyedséggel, mint egy kirakati férfibaba a Rákóczi úton. Csak a színei “változatosabbak”, sárga cipő, sötétkék ruha’ zöld ing, lila-fekete csíkos nyakkendő. És nagy adag önérzet.

Elővezi az újságját’ széthajtja, még egy futó pillantást vet jobbrabalra, aztán olvasni kezd. Arra neszei csak föl, hogy állomáshoz ért a vonat, sőt már nyílik is az ajtó és megjelenik a nyílásában egy u j utitárs... Bozontos üstökű, kérges kezű öreg paraszt ember. Szegény sorban lehet, mert megviselt, fakó, foltos “untercik”, keshedt nadrág, fölpördült orrú csizma van rajta. Borotválatlan, ütödött’ szegényszagú öreg. Leül' de olyan bátortalanu, olyan féloldalasán, mintha csak úgy véletlenül került volna erre az ő számára túlságosan előkelő helyre. Mintha nem ugyanannyit fizetett volna ő is a maga helyéért, mint akármélyikünk, vagy még talán többet is a maga szegénységéhez képest, úgy összehúzza magát a sarokban. Épp az ujkabátos úrral szemközt. Az úr arcán végigsuhan valami kellemetlen érzés, de aztán szétnyitja az újságját, mint valami spanyolfalat, maga és az új utitárs közé, kifeszíti, mint egy vitorlát, amivel kívánatosabb tájakra lebeghet, és — elindul a nagy világba fekete betűs fehér vitorlának szárnyán. Mire onnét visszatér, és gépiesen összehajtja és a kabátja zsebébe dugja az újságot, már úgy elálmositotta a vonat egyhangú rázása, hogy nem törődik többé azzal’ ki ül, ki nem ül vele szemben, egyforma üres tekintettel nézi a kopott kis öreget, a vészféket és a legszebb és legolcsóbb harisnya csábító reklámját. Le-lecsúkodik a szeme, le-lehuppan a feje, kettőt rövidet horkol is, de arra végérvényesen föl is ébred és azzal a biztos tudattal kapja hátra a fejét, hogy ő nem aludt. Ha ott szemben a kis öreg azt merné állítani, hogy még horkolt is, annak nagyon rossz vége lehetne. De az öreg csöndesen kuporog a helyén és nagy érdeklődéssel nézegeti a más emberek kukoricaföldjét, hogy vájjon menynyit igér ez vagy az a tábla. Az úr csakugyan végleg legyőzte az álmosságot, feláll, ha nem szégyelne, nyújtózkodnék is egy nagyot, így azonban csak odalép az ablakhoz és kinyitja. Jól esnék most innét felülről könnyű kis füstkarikákkal szórni tele mind ezt a kizöldiilt tarlót, útszéli fákat, kukoricaföldeket, az egész sivár és unalmas tájat. Dehát ez nemdohányzó. No’ mindegy. Nagyobbacska állomás jön. Az úr kihajol az ablakon egy pénzdarabbal a kezében. Jobbkarja eltűnik egy pillanatra mélyen lent, aztán megint előkerül. Ovális kis papírtálcát tart, rajta két szem őszibarack. Nem mintha megkívánta volna, csakúgy unalomból majszolja a gyümölcsöt, hogy legyen mivel agyonütni az időt. Meg, hogyha már egyszer nemdohányzó, valamit mégis dughasson a szájába. A bozontos kis öregnek csak épp a szemesarka mozdul meg, amint óvatosan az úr felé kémlel. Drága szép őszibarackot eszik az. Jó volna vagy egy kis fa a fajtájából. Penzes fajta- Az úr közben már elfogyasztotta az egyik barackot, fogja a magját és az ablakalatti hamútartóba dobja- A kis öreg köhent