Harangszó, 1955 (2. évfolyam, 1-12. szám)
1955-09-01 / 9-10. szám
pásztorunk kidomborítani, hogy Isten gyakran gyönge nőket hiv el példaadásra és vezetésre, ha a férfiak nem alkalmasak, vagy tétlenkednek, mikor tenni kellene. Azt is mondottad, hogy lelkészeink, mint emberek sem tetszenek neked. A modoruk, az életük sem olyan, mint ahogy te egy papi ideált elképzelsz magadnak- Más lelkészt szívesebben látnál, akkor minden “ha” és “de” dacára is többször eljönnél-Barátom, hát kié ez a templom? Kinek a hive vagy, kinek a gyülekezete vagyunk? Ezé - vagy azé a lelkésze - e, ennek, vagy annak a pártnak a tagjai-e? Nem! — A mi egyetlen Vezérünk nem a Krisztus-é? A mi Egyházunk nem a Krisztus egyháza-é? És kinek van szüksége lelkészeink szolgálatára és kinek van szüksége erre a templomra, ha nem neked és nekem : minékünk? Kinek van szüksége Krisztusra és az ő misztikus testére az Egyházra. Nem neked és nekem-é? Minékünk! Isten és Szent Fia dicsősége nem fog kissebbedni, ha Te elkerülöd őt, ha az Egyházát nem segíted, ha a hívek közösségétől távoltartod magad. Mert övé ez az Egyház, ha szolgái talán még oly gyarlók volnának is, mint ahogy a te szemüvegeden át látod őket. Sőt még csak a lelkészeinknek sincs szükségük tereád... Hisz mindegyiket meghívták másfelé, jobb anyagi viszonyok közé és talán hálásabb, bennük nemcsak a rosszat meglátó gyülekezetekbe. És földi értelemben csak súlyos áldozat, ha továbbra is itt végeznek szolgálatot. Talán nézzük azért a dolgokat a fordított oldaláról : gondoltál-e már arra, mincsoda hiányt jelentene, ha e szervezett egyház nem lenne, ha ez a templom nem állana, ha lelkészeink, — mégha oly gyarlók is —, nem volnának? Ki Vezetné gyermekeinket Istenhez? ki tartaná meg a magyarságnak őket, ki áldaná meg frigyüket, amikor két szivet Isten egymáshoz vezetett? ki imádkozna feletted, szeretteid felett, ha földi útad véget ér? Hová fordultál volna, mikor fáradt világvándorként, hazátlanul ideérkeztél? Hadd mondjak el egy évvel ezelőtti történetet. Tavaly a reformáció évfordulóját együtt ünnepeltük a gazdag holland kolónia tagjaival. — Vendégeink őszinte csodálattal és szinte irigykedve szemlélték a mi szép templomunkat. (Amit mi nem becsülünk meg eléggé és éppen azért nem is érdemelünk meg Istentől). — Nekik még nincs templomuk! Barátom, most olvastam egyik külröldi, egyházi lapban “Viszhang” ódat. Azt irod szégyene lenne a magyar református emigrációnak, ha az a lap megszűnne, vagy akár terjedelmében csökkenne. Nem gondolod, hogy mennyivel nagyobb szégyene volna mindnyájunknak, ha a becslés szerint 20—30 ezer főt számláló brazíliai magyar protestáns kolónia (te is tagja vagy) közönye, sértődöttsége, vagy egyébb ürügyek miatt: Krisztus itteni egyháza megszűnne, temploma bezárulna, lelkészei kénytelenek volnának elköltözni? Barátom, testvérem én többet nem mondok, — köszönöm, hogy eddig is meghallgattál-Az Ür Jézus mondja: Jöjjetek én hozzám mindnyájan! Jöjj hát. Várunk! Hiányodat érezzük... Hazavárunk! Mohai
