Harangszó, 1955 (2. évfolyam, 1-12. szám)

1955-01-01 / 1-2. szám

A DIDEROT ELMÉLET. A XVIII század közepén élt a Nap­király országában egy kitűnő encyklo­­pedista és újságíró, aki azt állította, hogy a színész művészete nem abban rejlik, hogy a szerepet átéli, szinte extázisbán, transzában jászik, hanem abban, hogy a nézővel elhiteti hogy ő most a szerep alakját ölti magára, azzal sir és nevet. Ezt az embert, aki evvel egy elméletet állított fel, Diderot­­nak hívták. Az illetékessek, rendezők, drámaírók nagyon sokat vitatkoztak a tan felett. Még ma is nagyon sok köve­tője és nagyon sok ellensege van. Diderot elméletét egy példával világítja meg. Lekain, a Napkirály korának egyik leg­nagyobb színésze Voltaire “Semiramis” című darrabjában Ninast alakította. Az egyik jelenetben a fiú -Ninas- a meg­gyilkolt apa kriptájában leszúrja saját anyját. Tettének elkövetése után véres kézzel a színpadra rohan. Ebben a pil­lanatban Lekain észreveszi, hogy a színésznő, aki az anyját alakította, a színpadon elvesztette karkötőjét. Lekain, aki az ékszert megpillantotta’ egy lábmozdulattal a kuliszák mögé rúgta. Valószínűleg azért, nehogy valaki rálép­jen. Tessék, mondta Diderot; Ha Ninas, a gyilkos fiú az anyja meggyilkolása után a* színpadra rohan véres kézzel, sem­miesetre sem képzelhető el, hogy ebben a lelkiállapotban észrevesz egy ékszert a földön és azt odébb rúgja. Ezt csak Lekain a színész tette, akit zavart moz­gásában az előtte fekvő ékszer. A téma nem egyszerű’ de... kérdem én, nem mindegy-e a közönségnek, ha egy jó alakítást lát, hogy a színész átéli a szerepet vagy csak eljátssza? Fontos-e az a közönség szempontjából, hogy a színész aki részeget jászik, csakugyan ittas-e vagy jól megjátssza? A közönség ösztönösen megérzi, hogy melyik az igazi alakítás és melyik nem az’ a közönség pontosan tudja hogy melyik a jó színész és melyik nem az. Áldott emlékű Odry Árpád minden év első óráján a növendékeinek azt ta­nította az Akadémián; “A színész ala­kításának a mesterkéltségig természe­tesnek és a természetességig mester­kéltnek kell lenni.” És ez így is van. A szerepet a szinapadon mozzanatról mozzanatra ki kell dolgozni. A szerepet élni kell a színpadon anélkül; hogy a partnert zavarná a színész. Aki azt állítja, hogy a színésznek nem kell okvetlenül transzba esni a színpadon, az nincs tisztában a színész leikével és a színpaddal. Hiszen ha egy társaság összejön, mindig akad egy két ember akit szívesebben hallgatunk, mint a többit, mert talán kellemesebb a hangja. Talán nagyobb a szuggesztivitása, mint a másiknak. Az ilyen ember annál kelle­mesebb, minél több hallgatója van. És annál jobban színésszé válik, minél többen nézik. Van akit a sok néző zavarba hoz, de van aki csak akkor él, mikor nézi valaki. És ez a színész- Ha az ilyen ember a szimpadra lép és jó ke­­zekbekerül, a tehetségen kívül megkapja a színpadtól és a rendezőtől a mesterség­beli fogásokat, biztos hogy jó színész lesz belőle; ha nem is lesz lánglélek vagy zseni. A tehetség megszállotság, a megszállottság már egy bizonyos foka az extázisnak’ vagy ha úgy tetszik, a “trans” -nak. Tehát abban a pillanatban ahogy a színész színpadra lép, átszel­lemül. Minden pillanata, minden moz­dulata kiszámított, állandóan észnél van és természetesen akkor sem jön zavarba, ha valami apró zavaró körülmény lép fel. Egyszóval egy pil­lanatra sem szabad elvesztenie a fejét. Partnereire még a rögtönzéseknél is legyen tekintettel. Mert aki egy drámai jelenetben, egy kitörésben, vagy egy komikus jelenetben túlmegy a határon nagyobb hatáskeltés miatt vagy azért hogy kollegái játékát zavarja, az nem egyéb, mint kulisszahasogató ripacs vagy legfeljebb egy örök dillettáns. De egy 13 —

Next

/
Thumbnails
Contents