Harangszó, 1955 (2. évfolyam, 1-12. szám)
1955-09-01 / 9-10. szám
A Protestántizmus Legfőbb Kérdése Irta : Dr. Ravasz László Ez a kérdés így hangzik : miképen maradhat meg a protestantizmus — protestantizmusnak? A protestantizmus élesen elkülönül a római katolicizmussal és görög keleti ortodoxiával szemben. Kevésbhé élesen, de elvileg pontosan megkülönböztethető módon különül el azzal a csoporttal, amelyet általánosságban szektáknak szoktunk nevezni. Tehát protestantizmursól mindnyájan beszélhetünk, anélkül, hogy az egyes evangéliumi egyházak álláspontját összekevernők, mint ahogy keresztyénségről is beszélhetünk hitetlenséggel, pogánysággal, zsidósággal szemben, anélkül, hogy a benne rejlő egyes egyházak külön létét vagy jogosultságát tagadnék. Minden létező a lényegért van és mikor azt elveszti, meghal. A természeti világ óriás erőfeszítést végez arra, hogy a cser csernek, az arany aranynak, a katicabogár katicabogárnak, a szerecsen szerecsennek maradjon- Amikor lényeges vonásukat ezek a létezők elveszítik, bekövetkezik a halál. Ezt a törvényt át lehet vinni és meg lehet találni a szellemi világban is. Minden szellemi mozgalomnak meg van a maga lényeges vonása, amiért született s amelynek megtartása életprogrammját teszi. Ha elveszíti ezt a vonását, megszűnik élni. A szellemi irányzatok lényegét sokkal nehezebb megvédeni, mert természetüknél fogva könnyebben keverednek és alakulnak. Az élő eszméket a szinkretizmus szokta megölni. A legerősebb szellemi irányzatot, a keresztyénséget is az fenyegette, hogy elkeveredett egyfelől a pogánysággal, másfelől a zsidó törvényvallással és annak egy nagyszerű árja másával: a római imperium gondolatával. így lett uj pogánysággá vagy rituális törvényvallássá-A keresztyénség életét az mentette meg, hogy 1500 esztendő múltán életereje egy uj szikben rügyezett ki ; ez volt a protestantizmus. A protestantizmust két féle veszedelem fenyegeti- Egyfelől az elkatolizálódás, másfelől az elradikálizálódás. Mind a két veszedelem felléphet kívülről, de felléphet belüről is... A kívülről támadó katolicizmus az ellenreformáció nagy és állandó történeti folyamatának különböző fázisait mutatja. Megindult a tridenti zsinattal a vallásháború és a barokk restauráció korszakának sokféle alakulátán át jelenleg a XIII. Leo által megújított katolicizmus formájában él és bat tovább. De támadhat ez a katolicizmus belülről is. Ott szokta megtámadni a protestantizmust, ahol kívülről nem fenyegeti. Kultuszban, közjogi aspirációkban, a püspöki egyeduralmi kiképződésében és az egyháznak egyoldalú szervezd jellegében szokott észrevétlenül fellépni- Leginkább azokat az evangéliumi egyházakat fényegeti, amelyek az állammal a régi hagyományok fenntartása mellett, túlságos összeszövődést mutatnak. A radikálizmus támadhat kívülről. Megindult a humanizmussal, folytatódott a hatalomhoz jutott forradalommal, teljes erővel érvényesült a Marx-féle socializmusban. De támadhat belülről is a radikalizmus, különösen ott, ahol a külső támadás nem jelent veszedelmet- Az ilyen egyházban teológusok, egyházi vezetők szívesen kacérkodnak a népszerűséget biztosító és az emberi hiúságnak hízelkedő radikalizmussal és a legfőbb törekvésük, hogy a nagyhatalom előtt alibit igazoljanak : mindenáron be akarják bizonyítani, hogy ők nagyon jó fiúk, mert roppant keveset hisznek, annyira nem klerikálisok és egyházban a hitvallást sem ismerik el, és teológiájuk felolvad valami általános humanizmusban. Mindezekkel szemben a protestantizmus nagy védekező harca egyetlenegy gondolat körül alakul ki : meg kell tartania önmaga lényegét. A protestantizmus lényege pedig az evangélium, va— 3 —
