Harangszó, 1954 (1. évfolyam, 1-12. szám)
1954-03-01 / 3. szám
GONDOLATOK Magyarnak születni — önmagában még sem nem végzet sem nem dicsőség, hanem feladat; minél nagyobb, nehezebb feladat, annál drágább, annál gazdagabb ajándék. Minden nemzet csak addig él a földön, amíg sajátos feladata, értékes egyéni jellemvonása van. Találja meg önmagát a magyar és megtalálta, megmentette — jövendőjét. Ha a fenyőfát letarolják, kipusztul az egész erdő, s pár év múlva már úgy mered reád a sok korhadó tönk mint ezer meg ezer fejfa egy olyan nagy temetőn, amelyben az erdő életét, az erdő költészetét temették el. De ha a lölgyerdőt tarolják le, pár év múlva olyan buján nő ki a földből az uj geszt, mintha az Életnek zöld tarajos, diadalmas árjai törnének elő a földből. Zuhogva, harsogva csap föl a lefojtott élet, mint geyzir a jégpáncél alul. Én hallom zúgni az az életnek árjait a magyar lélek mélységeiben. Tudom, hogy a zúgásban Isten üzeni; fel a szivekkel, diadalútra megyek közétek, reám tekintő gyermekeim! Homályosan bár, de mintha már bontakoznának előttem a lelki magyarság nagyszerű körvonalai. Uj jelentést kap ez a szó, hogy magyar s ez a jelentés nem politikai lesz, hanem szellemi és erkölcsi értékjelző. Magyar az, aki többet szenved, többet dolgozik és mélyebben imádkozik. Mi most, magyarok a szomorúságnak rettentő napjait éljük. Jaj nekünk, ha a világszerinti megbánás pusztulást szerző útján járunk! Nekünk akarnunk és áldanunk kell ezt a próbát. Nem ügyvédekre, nem kifogásokra van szükségünk, hanem Istenre. Ma úgy járjon minden magyar, mint aki a múlt vétkeiért, a jövő váltságáert szenved. Bűnbánó nemzetek: megújuló nemzetek; martyr nemzetek: győzelmes nemzettek. Ravaéz íláézló
