Harangszó, 1954 (1. évfolyam, 1-12. szám)
1954-03-01 / 3. szám
“A meztelen lélek botránya” — mint színdarab. Vaszary, a szerző sok siker babérjainak tulajdonosa, velünk együtt igen jól tudja, hogy egy könyvet mindenki egymagában is élvezhet és értékelhet, aki elolvassa. Színház azonban nincs — legalább is fejlesztő, kitermelő színházi levegő nincsen — az eleven közönség testi jelenléte, lélekzése és organizmusa nélkül ... sem dramaturg nélkül! Viszont megfellebezhetetlen axioma, hogy a színpadi szerző, sohasen lehet a saját dramaturgja, mert hiszen “az első olvasás” impressziója, mind az értékelés mind pedig a várható hatás kimérése szempontjából a legmegbízhatóbb. Köztudomású, hogy a második olvasásnál, már eltompul a judicium ébersége és még a legjobb dramaturg is (nemhogy a szerző), már a részleteket látja, mesterségbeli készségeket méltányol, vagy akár az iró kvalitásait is. Ennek azonban a döntő kérdésben, hogy egy darab (legalább is változtatás nélkül) színre kerüljön-e, vagy nem? — nincsen jelentősége. A színpad legalább annyira térbeli művészet (Raumkunst), mint amennyire irodalom, s ez nemcsak a közönséghatás megalkuvó szempontjaira, hanem a dialógus és az egész mű drámai értékére lényegére tartozik. Színpadon csak annak van jogosultsága, aminek színpadi dinamikája van, úgy is mondhatnánk: ami több a színpadon, mint nyomtatásban. A színházi dramaturg nem alkalmazhat abszolút esztétikai mértékeket és a munkája sem tarthat abszolút értékelésre igényt, mert függvénye annak a meglevő, vagy csak elképzelt nem esztétikai tényezőnek is, amit a mindenkori közönség ízlése képvisel. Ma már tudjuk, hogy az a színházi dramaturg, aki Nestroyt és Anzengrubert szóhozjuttatta: végzett olyan termékeny munkát, mint Brahm, aki Ibsen és Hauptmann színpadi útját egyengette. Pedig bizonyos, hogy nem az absolut esztétika szempontjai irányítoták, hanem csak közönségének ízlését kereste. Eleven közönségszinházat csinált Shakespeare is; nemcsak mint szerző, hanem mint a maga dramaturgja, aktora-és igazgatója is. Goethe, a dramaturg, már tudatosan különböztetett az eleven színház és az esztétika szempontjai között, mikor az általa lenézett Ifflanddal és Kotzenbueval kezdte a maga közönségét hozzánevelni — Goethéhez és Schillerhez. Vannak, voltak forró korszakok, amikor egy egész forradalmi generáció tört a színpad felé és döngette a korhadt kapukat. Tulajdonképpen könnyű dolga volt Brahmnak: csak a kapukat kellett szélesen kitárnia és akik betódultak nem voltak kissebb legények, mint Ibsen, Halbe és Hauptmann... És Reinhardt, már készen és beérkezetten kapta Gorkijt, Strindberget, Wedekindet és Shaw-t. Mit csináljanak azonban ma a szegény színigazgatók, ha a szerzők darab helyett, csak szerepeket írnak? Viszont a színházi munkának az a stádiuma, melyben a dramaturgból rendező lesz, még a második olvasásnál is jobban veszélyezteti az ítélet megbízhatóságát. merthiszen a színpadi matériát kezdi tapintani a darabban és próbáról próbára elfogultabbá enyhül iránta. Az íróra ez még sokkal inkább áll. Természetes, hogy mint darabjának szülője, kedvezően elfogult és minél több lélekkel mélyed a munkájába, lassan-lassan beleszeret még abba a darabba is. — melynek első olvasánánál — egy jó dramaturg, számos fogyatékosságát ismerte volna fel. Belemélyed a részletekbe, melyek a megjátszhatóság szempontjából izgatják és tetszetős finomságokat csihol ki, melyek megtévesztik ítéletét a mű egészével szemben. Hasznossabb, ha — a hozzáértő és a műbe magát a felolvadásig beleélni tudó — dramaturg befolyásolja a szerzőt és nem fordítva. A szerzőnek a rendezőt is szabad befolyásolnia, viszont a dramaturgot soha! Nem mintha a dramaturg jobban tudná a leckét a szerzőnél; hanem mert ő az első, akin az iró művének hatását lemérheti; akkor amikor ő maga ebben a kérdésben már nem láthat tisztán. Tisztelettel megkérdezzük ezekután, hogy a “Meztelen lélek bothánya” esetében mi volt a helyzet? — Vagy talán ez a spanyol közönség mai beállítottsága?
