Harangszó, 1954 (1. évfolyam, 1-12. szám)

1954-07-01 / 7-8. szám

A kocsit lassan, tempósan rángatták előre lovaim a poros országúton. ,

A port az előttemjáró kocsik bolygatták föl, eloszlatták, elkeverték az éjszaka harmatjával. Tavasz volt. Szántani mentünk.

A gabonák fajtái, a búza meg a rozs, még az ősszel hullottak a földbe, moSt már vígzöld mosolyuk rezgett, az árpák is bevetve az egyenesre boronáit barna föld alatt.

Harmatos éjszaka után szántani mentem félrevágott kalappal a fejemen; fáradtra csigázott lovaim meg-megbotlottak az országút kövein.

Ostorral vágtam végig a lovakon, hogy jobban haladjanak az úton.

Nagy piros állatok a lovak. Fülük lekonyult és a fejüket rázták, mint az ember. Azt mondta ez a fejrázás: Nem megyek, de azért csak lógtak egyre előbbre.

Szent Vendel szobránál egy hosszú kocsisort értem iától. A leghátsó kocsin egy vén ember ült, kezében az egyetlen sovány gebe madzaggyeplőjével. Előtte ökrösszekér, az előtt újra egy gebe, az előtt meg két szép pejlovon Suhítk Laci legénytársam ült.

A gebéket és ökröket megelőztem és ott baktattak azután lovaim barátom kocsija mögött és beszélgettünk egymással a szekérzörgésben.

— Kialudtad magad tegnaptól?

— De rossz volt a Ibor a zsidónál.

— Majd máskor Vikusnál iszunk, ha rákerül a sor.

— Mire ha rákerül?

— A mutatásra.

— Hát jó volt az este. Csakhogy nem minden napra esik névnap.

— Sanyival aztán elmentünk Veronáék felé. Sanyinó részeg volt mint a tök és beleakadt minden akácfába.

— A fölső utcán végig?

— Ott. És énekeltünk! De nem volt az ének. Mert mit tud énekelni egy részeg? Csak ordított. Aztán eljöttek az éjjeli őrök.

— Azt tudom. Mondta az egyik.

— 23 —