Harangszó, 1954 (1. évfolyam, 1-12. szám)

1954-07-01 / 7-8. szám

Fáj — ... mondta szenvtelenül a gyerek és hűvös pillantással nézett a feléje hajló orvos ősz fejére.

— Mondd el a panaszaidat fiacskám ösztökélte az anyja, aki a rendelő egyik homályos sarkában ült. De a gyereknek nem voltak panaszai csak egy különös fájdalomról beszélt amit egyszerre érez a fejében, a gyomrában, a lábaiban. A röntgengép végigpásztázta a kis testet a relytélyes sugarak úgy kifordították a fiúcskát mint rosszkedvű bohém hajnalban zsebét, mikor pénz után kutat. De sehol semmi baj. Remekül működő szív, pompás tüdő, sehol semmi elváltozás.

— Képzelődik a gyerek, — mondta a belgyógyász amint eltette a feléje nyújtott pénzes borítékot. Semmi szervi baja nincs... de talán egy ideggyógyász többet mondhatna...

Az anya és a kisfiú mentek a langyos, őszi napsugárban. Kavargóit körülöttük az utca az egyik sarkon léggömböket árultak s valahol verklis játszott.

— Anyuka, mondta a gyerek — most ugye ősz van?...

— !gen— És mégis olyan az idő mintha tavasz kezdődne... ez így sokkal rosszabb.

Aztán megállt a fiú, váratlanul megtorpant és ég felé emelte arcát.

— Egy dalt hallok... nem tanultak sehol és mégis olyan ismerős...

— Éneklik: — kérdezte az anya aggódva.

— Nem, nem tudom. Valamilyen hangszer. .. igen és azt is tudom, hogy folytatódik. Szeplős kis arcán végigcsurgott a sárga napfény aztán elkomorodott.

— Már eltűnt...

— Micsoda?

— A dal és ez okoz olyan fájdalmat.

Mentek tovább egymás kezét fogva.

Az anya és a gyermek is fájdalmat hordozott szívében. A léggömbárús előtt megálltak.

— Milyen színűt vegyek neked?

— Kéket. Világoskéket.

És ahogy mentek a gyerek feje fölött lebegett a gömb mint egy lüktető felkiáltójel.

Észrevétlen gyorsasággal siklott az idő. Hullottak a hónapok és elvesztek az évek. Előd egy villamosról szállt le amikor megérintette a dallam, mint egy szelíd női kéz. Szédülten vergődött át a kocsiúton, s a zsibongó lármában tisztán hallotta a melódiát, és csendes helyre akart menni ahol lekottázhatja. Szinte rohant a Dunapartra. De mire megtalálta a csendet, elvesztek benne a hangok, mint nagy tömegben a síró gyerekek. Tehetetlenül ült a lépcsőn és bámulta a horgászokat. Bámulta és egy kicsit megvetette őket. Nem tudta hogy mennyi időre vesztette el a dallamot félórára, évekre vagy örökre...

Súlyosabbnak érezte huszonnégy évét, hetven évnél és tudta, hogy tehetetlen mert tehetségtelen. Előd zeneszerző volt

6