Harangszó, 1954 (1. évfolyam, 1-12. szám)

1954-07-01 / 7-8. szám

A színpad egy olyan nyitott szoba, melynek három fala van. A negyediket lebontotta az emberi kíváncsiság. Ami tehát ott történik: közügy.

Európában egykoron, amíg a hivatásos színársulatok nem jelentek meg: a

városi hatóságok tartották fenn a színielőadásokat. Komoly áldozattal (ma ráfizetésnek vagy deficitnek hívják) rendezték az előadásokat. A szereplőket a céhek mesterlegényeiből és a diákság soraiból toborozták. Igen, a tisztafejű és kultúrális felelősségtudatú vezetők közel egy fél évezred előtt rájöttek arra, hogy míg a hivatásos csepűrágók. kardnvelők és kötéltáncosok mutatványa magánügy, addig a színház — még ha szereplői műkedvelők is — közügy.

A hivatásos színtársulatok megalakulásával üzleti vállalkozássá lett a színház és ma senkisem ütközik azon meg, hogy Shakespeare és Moliere üzleti vállalkozók is voltak, pedig a Strattford on Avon-i múzeumban őrzött üzleti könyvelés bizonyítja, hogy Shakespeare a vagyonát nem írói tantiémekből, hanem igazgatói osztalékokból szerezte. A rendes színházi bevételekből azonban még ez a két legnagyobb drámaírószinigazgató sem tudott az előadásokra “költeni”, helyesebben darabokat “kiállítani”. Erre kizárólag akkor nyílt alkalmuk, amikor Erzsébet királyné, vagy XTV. Lajos vagy Southampton és Essex grófjai fedezték a „kiállítás“ költségeit. Viszont ezt megtették mert felismerték még a „magánvállalkozásé szinház-nak is: — közügy jellegét.

Nagyjában ettől az időtől fogva — ma már elválaszthatatlanul — szövődött és bogozódott össze a színház és üzlet.

Az udvari színház — melynek utódja az állami szinház — már abból a természetes helyzetből és helyes meggondolásból született, hogy igazi, művészi .színházat csak szubvencióval lehet fönntartani. Ez a meggondolás pedig gyökeret eresztett és ma már több-évszázados igazsággá kristályosodott, mert bebizonyosodott, hogy a szinház, mint a nemzeti és társadalmi élet függvénye, ^‘bizonyos fokig” tradicionális intézmény kell legyen.

Napjainkban a szinház furcsa építmény. Egyik végén van a színpad — a másik végén a pénztár. Művészettel indul és üzlettel végződik. E kettő közé ül be a nézőtérre a közönség, mely a “világot jelentő deszkát” és a “kasszát” — az egyidejűleg jelenlévő művészetet és üzletet — egyensúlyban tartja. S hogy ez az egyensúly fel ne boruljon, a “vállalkozás” — még ha egyazon személy is — kényszeríti a „színházat“, hogy nagy vonalakban kövesse a közönség ízlését. A közönség ugyanis azért megy el a szinházba, hogy napi, heti vagy havi vesződségei után, műveltségéhez méltó szórakozással frissítse fel magát és csak kevesen törődnek a magasabbrendű szempontokkal. S ebből a pusztán üzleti meggondolásból ered a mai szinház , vegyeskereskedés“ jellege. Egyszer Ibsent, máskor operettet, majd görög drámát s erre népszínművet ad elő ugyanaz a műintézet.

Egy dolgot azonban sohasem szabad szem elől téveszteni: mindaddig amíg a szinház irók müveit színészekkel játsza el, bármennyire is keresse üzleti hasznát - irodalmat és művészetet produkál. Értékeset vagy silányat; de irodalmat és művészetet, azaz: kultúrát. És itt most álljunk meg egy pillanatra.

Egy magyar színész Sáo Pauloban az Úr 1954-ik esztendejében kiállott a magyar kolónia elé és „egyszeri“ támogatást kért a tehetősebbektől, hogy állandó magyar színházat csinálhasson. S az évezredeken keresztül, a génekben átörökölt magyar géniusz azonnal rezonált a felhívásra és a heterogén összetételű magyar kolóniában — vallásra, nemre és korra való tekintet nélkül — tudatossá lett az érzés: hogy a magyar szinház magyar közügy és a „KULTÚRA“ maga, magyar tradíció. A magyarság nak tradicionális kötelessége: a

lelkiismereti ébrentartása mindannak ami régi, de ami nem múlik el, hanem tovább hat a nemzet és a társadalom — tudatos vagy tudatalatti életében.