Harangszó, 1954 (1. évfolyam, 1-12. szám)
1954-06-01 / 6. szám
Юа1(Ш ь. Ügy szeretnék belétek látni — nem vágytok-e még haza? Nem hiányzik semmi abból, ami évtizedeken keresztül az életet jelentette számotokra? Nincs egy utcarészlet, város, vagy vidék, amelynek emléke megdobogtatja szíveteket? És a régi barátok után sem vágytok már? Nem fog el soha üresség, reménytelenség? Talán igaztalan vagyok Veletek, de nem tudlak megérteni Benneteket Én nem tudnék megmaradni idegenben soha, soha Otthoni levélrészlet ez. Barátnőm írása, akivel 1944 egyik ködös novemberi hajnalán együtt indultunk nyugat leié. Gyerekeink, férjeink életéért való aggodalom volt az a hajtóerő, amely akkor feldobott bennünket a marhavagonokra. Ha nem is éltünk azelőtt palotában. . . a szalmán: álmatlanul forgolódva, az elhagyott otthon emléke mesebeli kastélyként kísértett. És ki mert volna akkor még arra gondolni, hogy a mi vonatunknak nem lesz végállomása? — Azt hittük, néhány hét csak az egész — azalatt minden lezajlik. Nappalok, éjszakák keserű pillanatait a mielőbbi hazatérés reménysége tette egyedül elviselhetővé. Pár hét alatt mi minden történt velünk! Anyák vesztették el gyermekeiket, feleségek férjeiket, testvérek testvéreiket. Országút, szalmakazal, istálló váltakozott marhavagon-szállással. Mintha egyszerre mindannyian vándorcigányokká váltunk volna. Szinte örökkévalóságnak tűnt, mire vége lett a bombazápornak, lövöldözésnek, mélytámadásoknak bujkálásoknak — és újra félelem nélkül nézhettünk az égre. A háború borzalmas hangja lassan távolodott — és egyszerre csak teljesen megszűnt. Régről visszatérő, már-máí elfeldett hangokra kezdtünk f« Irigyelni. A hajnali derengés madárdalával köszöntött újra és szívünk-lelkünk megtelt ujjongó zenével: “Hála, hála a Jóságos Istennek, vége a háborúnak!” Mintha tisztítótűz után születtünk volna újra és újjá! Természetesen első gondolatunk a hazatérés volt. Te az elsők között mentél haza. Mi az utolsó pillanatban maradtunk le ugyanarról a vonatról — emlékszel kislányom lázban égő homolokára és a mi könnyeinkre? — Amikor újból jelentkeztünk, későn értesítettek a vonat indulásáról. Mégegyeszer kísérleteztünk, de mikor újra lemaradtunk a szerelvényről, éreztük először: nem a véletlen játéka ez. És ma már biztosan tudom: Isten akarata volt. Ekkor merült fel a kivándorlás gondolata. Sorra próbálkoztunk: Hollandia, Belgium. Franciaország, USA, Argentina, . . . Brazíliát csak a végén, mikor már más lehetőség nem volt. Aztán idejutottunk, Sáo Pauloba. És most azt kérded, nem vágyunk-e haza? — Bevallom, fojtogatja valami a torkomat. HAZA — mi, akik idegenben élünk, ismerjük csak igazi értelmedet, mi tudjuk, mit vesztett, ki Tégedet elvesztett. Akármerre járunk, Téged keresünk mindenütt és mindenben. Itt egy la, — mintha akértünk végéből ültették volna át. Ott egy ház — milyen különös hasonlóság — mintha Tóthéké lenne a Pasaréti útról. Éjjel a villamos hangja, hajnalban a kakas kukorékolása — mind, mind az otthonra emlékeztet. — Ha Perdizes felé visz útam, Budán képzelem magam. És ha az “Avenida 9 de Julho” egyik hídján megállva becsukom a szemem — hallom a Duna bugását. A Santo Amaro-i villamoson balatoni nyaralások emléke kísért — rövid kis szakaszon nádas a talaj, mintha itt kezdődne a Magyar Tenger. És a napraforgók? Muskátlis ablakok?... Csak akkor rezzenek össze, ha baianai dal szűrődik át rajtuk az utcára. Ha az Itapetiningán a Belváros kirakatait keresem — valamit mindig felfedezek! 12