Harangszó, 1954 (1. évfolyam, 1-12. szám)
1954-06-01 / 6. szám
vő része pihenéssel telt .el. Belényesi Gyuri a már öreg róka azért rendezte így, hogy a munkáscsoport ünneplő ruhában úgy jelenhessék meg a városi urak társasága előtt, mint ahogyan azok a festett képeken látták csak idáig. Minden úgy is történt ahogy eltervezték. Belényesi Gergely a Gyuri nagy fia* vitte a koszorút. Aztán négyes-sóiban, két-két kaszás mellett a marokszedője. A lányok hajában piros pipacsvirág, mellűkre meg búzavirágcsokor egyformán feltűzve. Tündéri látvány volt. De az udvarház is megfelelő díszben várta a menetet. Az egész ház hosszán végigfutó tornác oszlopai között, meghajló kötélen színes lampionok és virágfűzérek tették díszesebbé az öreg kúriát. A kitárt nagykapun befordult a meret. Legelői Gergely ment. Minden koronánál díszesebb és szebb volt az ő koszorúja. Aztán Gergely után tisztességes távban Gyuribá vezette a munkáscsoportot. A tornáchoz érve megállt a társaság. Messzehordó szép baritonhangján Gyuri már mondta is a gazda-köszöntőt: Tekéntetes Urunk, szeretett jó gazdánk! Az Áldáskoszorút most, hogy ím béhozánk, jószível kévánjuk az Isten éltesse S egész hazánépét tartsa egészségbe. Szépen összegyűjténk az Isten áldását És kévébe köttük, annak minden szálát, Aztán a kévéket kalangyákba raktuk, Magunk után pedig tisztességet hagytunk. Ezt a szép koszorút Gergő fiam hozta És a falun végig mindenki locsolta, Hogy mégbővetb legyen jövőre az Áldás, Melyhez-mérten legyen szabva az áldomás. Táncban vígasságban, tudom nem lesz hiány, Van itt legény bőven s mindegyikhez leány. Ne sajnálja tőlünk a nagy boroskupát, Az isten helyette majd ezerannyit ád. De, hogy a fiamat nyavalya ne érje, Bújtassa instálom új gatyába, ingbe És hogy a szavamat egymásba ne öltsem, Mégegyszer kévánjuk: tartsa meg az Isten! Ekkor Belényesi megrázta egy kissé bokrétás kaszáját, mire a sok torok egybefolyó hangja egyszerre harsogta: éljen, éljen, éljen! Szépen volt rendezve, minden jólsikerült. Emlékszem, hogy apám zsebkendőt vett elő s azzal babrálgatott arcán, valahol a szeme tájékán, mielőtt megszólalt: “Székely atyafiak! Asszonyok és lányok! Olyan teljesítményt hajtottatok végre, amit felülmúlni lehetetlen volna. De meg sem köszönöm, mert ez a rövid szó nagyon kevés volna s nem lehet aránvban azzal a szándékkal, azzal a hű:éggel amely munkátokban titeket serkentett. Ezért már hála jár! Hálát adok előbb a Mindenhatónak, hogy a mi fajtánkban örökké ébren van a közösségérzet, az egymástbecsülés, a segítőkészség legszentebb érzése. Munkátokat pedig azzal hálálom meg, hogy béreteken túl egy malacot adok minden két-kéz útán. Az Isten éltessen minden igazembert! Apám ezzel fogta a tele poharát és sorba koccintott minden munkásával, akikhez közben már széthordták a pince egyik féltett kincsét, amit a nagyapám vagy harminc év előtt dugaszolt hordóba. Mindenkit meghatott a kedves jelenet. As asszonyok, lányok szemet törölgettek, csendesen szipogtak s tán nem is hallották, mikor a tornácon a vendégek között egy pelyhedző állú nyakigláb gavallér halkan odasúgta égik barátjának: “Hát ez nagyon szép volt, kivált a leányok.” De a Gyuri füle felfogta a hangot s amint mendegéltek a szénapajtához csendesen mormogta: “Nem rossz ízlése van ennek az urfinak.” , 'Щадуагу íóígmonci 5
