Harangszó, 1953 (2. évfolyam, 1-4. szám)

1953-01-01 / 1. szám

6 MÁRTON APÓ ZÁLOGOL. Márton apó már akkor tudta, hogy még ma valami különös öröm éri, mikor a hajnali harangszó elhesseget­te a szeméről az álmot. Kár vált bizony érte, mert nagyon szép álom volt. A kis unokáját látta, a Gyur­ka gyereket, ahogy a bárányfelhő­ket őrizte az égi mezőkön. Persze alig ismert a lelkemre, mert angyal­kának volt öltözve. Bezzeg ráismert őrá a fióka, még a szárnyát is össze­­csattantotta örömében; — Kend az lelkem, öreg apó, vagy csak a lelke? — Én ám, angyalka, csókolom a szányad hegyét, de nem igém tudom még idefönt a járást. — No, majd útbaigazítom én kel­médet, csak azt mondja meg, mi já­ratban van — nevetett a szeme az angyalkának. — Én bizony a kis unokámat kere­sem, akit az ősszel vett magához az Isten — emelte meg a kalapát Márton apó könnybeborult szemmel. Abban a percben kondult meg a hajnali harang és Márton apónak ki­pattant a szeme. Jaj, de kár hogy csak álom volt — vetette föl a szemét az égre, hát uramfia, lát a feje fölött egy fehér­­bodrú felhöbárányt, de még az an­gyalka is ott mosolygott a hátán. — Nini, hiszen ez a Gyurka gyerek, csak most ismerem meg, dörzsölte meg a szemét az öreg ember, de mi­re egészen kijózanodott az álomból, már akkor nyoma se volt az égen se gyereknek, se báránynak. — Mindegy az, azért mégis csak valami különös öröm ér engem még ma, — gondolkozott el s már akkor ott is állt előtte a nagybajuszú Ven­del hajdú. — Az ispán úr sürgősen hivatja kenedet — mondotta mogorván. — Az ispán úr? — ragyogott fel a szeme Márton apónak. — No, mond­tam én, ebből lesz az a nagy öröm. Az lett biz abból, hogy az ispán úr nagyon haragosan lehordta szegény Márton apót. — Kend a csősz a galambosi határ­ban? — szögezte rá a szúrós szemét. — Nem egészen, tekintetes uram, nem egészen, — mondta szerény­­kedeve az öreg csősz. — Ketten őriz­zük a galambosi határt. — Hogy-hogy? — Én, meg a Vigyázz kutya. — No, hát ketten is nagyon rosz­­ul őrzik kendtek-toporzékolt a tekin­tetes úr. — Tegnap is libákat láttam a repcében. A búza is mind öszsze van nyomozva. — Az lehet, bólintott Márton apó, — Mindig mondtam én, hogy van a jószágank magához való esze. Oda mén, ahol jobbat talál. — De kendet azért tartja az ura­ság, hogy oda ne menjen! — vörösö­­dött az indulat is az ispán úr képén. — Zálogot kell venni az idegen jó­szágból, ha a tilosban éri kend. Érti — e kend? — Értem uram, értem, — ingatta fehér fejét megfélemledve az öreg csősz. a — No, azJK mondom, — fújt na­gyot az ispg úr — ha még egyszer panaszt haM)k kendre a lágyszívű­sége miatt, * kkor föl is út, le is út. Szegény Márton apó már kint járt a galambosi határban, de még akkor is hullott a könnye. Ó, hogy ilyen csúfság érte az ö öreg fejét. No, majd megmutatja ö, hogy hogy meg­tudja keményíteni a szivét. Meg. ö. Még a tulajdon unokáját is megzálo­­golná ha a tilosban kapná. Megint megszeppent egy kicsit, ahogy az unokája az eszébe jutott. Szépen kitervelte már ö magában, hogy ha majd ö is fölkerül az égi me­zőkre, megkéri a jó Istent, hogy csősznek tegye meg odafönt is, mert ebben a mesterségben' ö nagyon ki van tanulva. Az ám, de hátha meg­tudja a jó Isten, hogy ö milyen lágy-

Next

/
Thumbnails
Contents