Harangszó, 1953 (2. évfolyam, 1-4. szám)
1953-08-01 / 4. szám
— Megesszük a konyhában! Azonban ember tervez, s “pintyőke” végez. Feleségem nem győzte tömni tátogó csőrüket, gondolva, hogyha esznek, legalább addig nem kiabálnak. Csakhogy az egyiknek nem tetszett ez a megoldás, mert berohant a hallba : — Azok ott kint húst esznek, nekünk meg céklát dugnak csak a szájunkba! Torkomon akadt a falat, mire feleségem hátbavágott és sietve vitte be a többi sültet, hogy megkínálja a vendégeket... Nagyon ízlett. Nekünk egy darab sem maradt, tehát igyekeztünk angolosan visszavonulni lakosztályunkba. De ah... a hálószobában az ágy tetején ott ült már két kis “pintyőke”, kezükben bécsiszelet maradékkal és könyékig majonézesen. Mikor megpillantottak, ijedten kúsztak le az ágyról végigkenve a fehér csipketerítőt. Sikerült kipenderíteni őket, s bezártam az ajtót kulccsal. — Na végre aludhatunk! Az emeleti folyosón azonban tovább tartott a zaj. Fiamnak egyik barátja volt nálunk Rióból és változatosság kedvéért a “pintyőkék” most azt szórakoztatták. Az is vendég lévén, eleinte nem tudta, hogy honnan kerültek a szobájába a támadó “madárkák” s főleg mit akarnak tőle. Mivel nem is értett magyarul, hát fiamért kiáltott kétségbeesetten. — Rúgd ki őket és csukd be te is az ajtót — ordított fiam a harmadik szobából. — Rémes, hogy kiabál ez a László —mondta a feleségem— odalent biztosan meghallották s még megsértődnek és elmennek.... — Már pont ideje lenne, 11 óra elmúlt! Azok fent már lefeküdtek s minket kidobtak... hallatszott fel a haliból a gyerekek hangos méltatlankodása, de szerencsére senki sem vette tragikusan, mert a vita tovább folyt zavartalanul. É nun — Nyissátok ki az ajtót — dörömbözött sógorom— mert Locsika itt hagyta nálatok a cipőjét. Ezután két óráig az egész ház apraja-nagyja leginkább négykézláb kereste a kérdéses cipőt, mert mondanom sem kell, hogy nem volt a mi hálószobánkban. De a cipő csak nem került elő. Már a papa pofonokat igért —sajnos csak Ígért— a csemetéknek és kilátásba helyezte, hogyha egy órán belül nem kerül elő a cipő, akkor Locsika mezítláb fog hazamenni. Az örökké udvarias sógorom, kissé udvariatlan arcot vágott erre a kijelentésre és összeszorított fogakkal sziszegett valami nem egészen szalonképes megjegyzést. Fiam és barátja pizsamában a parkban keresték zseblámpákkal a cipőt, a feleségem a dívány alá bujt, anyósom a szekrény tetején kereskedett, közben mi férfiak minden bútort kihúztunk a helyéről az egész lakásban. Sógornőm hozzákezdett szekrényeiből kirakni mindent. .. Ezt azonban már nem bírtuk végignézni, de azt hiszem a pintyőkék szülei sem, mert újra kényelmesen leültek a hűsítők mellé, és várták a kitűzött “egy órás határidő” leteltét. — Gyerekek, már nem lesz autóbusz hazamenni — mondta végre gyengéd figyelmeztetésként a sógornőm. — Nem baj, itt maradunk, már úgy is nemsokára reggel lesz — jelentette ki rendíthetetlen nyugalommal a mama. Hogy tovább mi történt, nem tudom, mert mi légmentesen eltorlaszoltuk az emeletet. Csak reggel újságolta a sógorom, hogy a cipő mégis megkerült: az “egyfülű díszedényben” volt a fürdőszobában. jfel után mégis sikerült elalud-
