Harangszó, 1953 (2. évfolyam, 1-4. szám)
1953-06-01 / 3. szám
8 ételt-italt.) Mondom, megértsük jól, a tűzhely teteje befedte az ételt, a gondot, a keserűséget, a bút és bánatot. Az ilyen helyeket lassan az egész magyarság csak igy ismerte : búfedte. Ez lett a neve : búfedte, ahol sírva vigadt a magyar, el lehetett ott takarni, felejteni, egyszóval fedni a bút. Századokkal azután, mire a szó egészen általános lett, elvetődött hazánkba valami francia utazó s a vendégszerető búsuló magyarokkal együtt tanyázott az ilyen búfedte helyeken. Nem kell mondani, csuda jól érezte magát a búfedtékben. Mikor visszatért Franciaországba, elmondta, hogy milyen jól találta magát Magyarhonban s egyre emlegette a búfedte helyeket, de mert a szerencsétlen franciánus nem beszélt jól magyarul, a szóban a d betűt t-nek ejtette, egy e-t meg lenyelt, lett a szóból franciak között: buffet. (Ugye hogy mindenki rögtön tudja, hogy mi ez, eszem-iszom.) Világra elterjedt szó lett igy belőle. Azonban egy kis baj van. A szavak járnak-kelnek s valaki behozta a buffetet — századok múlva — Magyarországra is. Francia szó, azonmód felkapták, ha idegen, akkor biztos jó, használták is széltében-hoszszában. (Mit is gondoltak arra, hogy magyar eredetű.) Viszont minálunk, mikor már jól elterjedt a használata, elmosódott, hogy Franciaországból jött (s nem is gondolták, hogy hazajött), a jó szóelemzők valami buffetében elkezdték elemezni. Ha az magyar buffet volt, akkor abban bizonyára sokat ettek-ittek. Ahol sok eszem-iszom van elkerülhetetlen egy (engedelmet kérek) böffbüff. A magyar buffetekben sokat böföghettek, de azért még se akarták annyira illetlenül nevezni, hívták az ily helyeket egyszerűen, magyarosan büffé — nek. Letagadhatatlan: büfögés az eredete, gondolták. Azt jelenti ez, hogy nem sokat törődtek, hogy böff-e, büff-e, az a fontos, hogy jó ételek legyenek a büffé-ben. Megint elmúlt vagy egy század s Laci bácsi kiérkezik Brazíliába s végtelen bántja, hogy az ő Egyházában az ő őseinek a konyháját büffének csúfolják. Az egyházban ne illetlenkedjenek, legalább a szavakra vigyázzanak s ne emlegessék, böff-e, büff-é ? hanem ha magyar az az egyház, hát nevezzék nevén azt a helyet, ahol, a búsuló magyarok összejönnek harapnivalóra. Legyen újra, ha másról nem, róla elnevezve : Laci-konyha s hogy a nyelvészeknek is eleget tegyen, követeli a helyesírást: lacikonyha. Csak azért nem jutott még el a szó újra oda, ahová kell: búfedte, mert hiába sürgetik az asszonykor tagjai, még mindig nincs rendesen befedve az, ahol a bút, bajt elfeljtó magyarjainkat vendégelik. De ha már az asszonyoknál tartunk, akkor adok még egy ráadást a szóelemzők kedvéért. Debora asszonyi név. Előfordul a Híradó — ban is. Erről a szóról azután akárki, Laci bácsi nélkül is, könnyűszerrel kimutathatja az akármely ideológia alapján ótestámentum ellen ágáló svábnak, hogy tőzsgyökeres magyar szó. Színtiszta az eredete. Itt vagyunk a lacikonyhában. Nem is kell kimenni belőle. Ennek a konyhának mindene van, “de bora?”, az nincs. Mégis vidám itt mindenki. ajaj. Gyermekszáj. A kis négy éves örökké ellenkező Anikó minden este hallja, hogy Péter bátyja imádkozik: Én Istenem, jó Istenem, becsúkodik már a szemem... Megkéri Pétert ,hogy tanítsa meg öt is, mire Péter beleegyezik: mond utánnam. Elkezdi szótagolva előmondani: Én— mire Anikó utánna mondja: én ... Is— Is ... te— te ... nem — akkor Anikó rávág: de!
