Harangszó, 1952 (1. évfolyam, 1-3. szám)
1952-10-01 / 1. szám
9 — Mit mutat, istálom? — rebegi a cigányasszony. Ránézek s a szemem megrebben. Önkénytelen gondolatom támad. A lámpához intem mind a kettőt, rámutatok a hőmérőre. — Látják ezt a piros vonalat itt? Csak intenek. — No — magyarázom — ezen a piros vonalon alul van a földi élet, azon felül a túlvilági élet. — A Mennyország! — sóhajtja az asszony. — Az! helyesi az ura is. — Jól tudják — feleltem. — Ez az ezüstszínű folyadék benne az emberi lélek. Ha a piros vonalon alul van, az azt jelenti, hogy a lélek még a földön jár; a vörös stráfon felül már égbe igyekszik. A cigány félénken mutatóujját a halott felé nyújtja. Nem meri még kimondani a nevét. — Ő most vájjon hol van? — Ügy teszek, mintha figyelmesen a lázmérőt nézném ott, ahol az élet megtörését mutatja. — Még itt van! — súgom sejtelmesen, hogy vigasztaljam. — A lelke még itt lebeg valahol. — Oh, tudtam én azt! — újong fel dallamosan az asszony. Gyuri is megbékül. Szegény cigány testvéreim! Hisznek és megnyugszanak. Szentül meg vannak győződve, hogy a lélek láthatatlan, aranyszárnya itt repdes, verdes az arcuk körül és puha érintéssel cirógatja, mint a napfény. Érzik és szinte látják is titkos ideodavillanását. A kis holttest is lassan átalakul, kisimul. Alig észrevehető mosoly dereng rajta. Az apró, rizskása-fogak fehér sövénye világol, s a szem fehérje kiles a csukott pillák alól. Olyan ez az öt-hat éves drága purdé, mintha elalvás előtt még az ágyban édesanyjával huncutkodnék. A kis asszony oda is támolyog és megérinti, de mindjárt fel is sikolt: — Csak a testecskéje ne volna hideg! A pillanatnyi álom szétfoszlik és a nő újra visszasüllyed a kétségbeesésbe. Hirtelen lerázom a hőmérőt és rászólok a búsuló anyára. — Nono. — Csak azért sírok, — reszket fel a hangja, — hogy mikor kért, nem adtam neki vizet, de féltem, olyan nagy forrósága volt. Alig nyugtatom meg, a férfi keseredik el. — Jaj, mikor kórt, nem muzsikáltam neki!... Szakadjon le minden ujjam, miért is nem tudtam megtenni neki! — Ezen még lehet segíteni — nyugtatom meg. — Mikor szépen felravatalozzák, vegye a klanétáját, üljön oda a fejéhez és fújja el neki aí legszebb nótáit. — Vájjon úgy tegyek? Fogja hallani? — Természetesen! — általom, hogy jót tegyek vele. Azzal már készülődöm is Pár jó tanácsot adok. Az asszony az ajtónál visszatart. — Mutassa meg még egyszer, istálom! — Mit? — Az ő lelkit!... Az idő enyhül. Az ég sötét mélyében súlyos hófelhők torlódnak, csípős szél vág, az erdők komoran zúgnak, a ház ablakain át lámpafény vetődik ki a hóra. Hirtelen szomorú dal zendül fel a kis holttest mellett. Gyuri cigány klanétázik a fia lelkének a jégvirágos ablakok mögött. Azóta mindig megteszi, mikor ideje van.
