Harang, 1991 (3. évfolyam, 1-4. szám)
1991-02-01 / 2. szám
mezőgazdaság pedig éppen úgy működik, mint a gyárak. Tervgazdálkodás, teljesítés, exportálás, dől a pénz és a jólét Nyugatról. Ehelyett mi lett? Átéltük, tudjuk. Nem akartuk elhinni, amikor azt suttogták, hogy ez a műhely, meg az a gyár veszteséggel termel. Hisz tartottuk a kommunista műszakokat, szombat-vasárnap ráhajtottunk! Annyit láttunk, nem minden ígéret valósult meg maradéktalanul. Közben a téeszből sem lett az a modem nagyüzem, amiről szó volt. Gépeket vásároltak Nyugatról, amik ott rozsdásodtak az udvaron. Akárcsak nálunk a gyárban. Nekünk azt mondták, korábban érkezett és csak akkor kell kifizetni, ha már üzemel. Elhittük. A téeszben is ilyesmit mondtak. Na, az ember gondolkodni kezdett. De beszélni nem mert. Mert ráfogták volna, hogy ellenség. Nemcsak a pártban! Azon kaptam magam, hogy ellenségnek tartom saját magamat és elítélem, amiért így gondolkodok. Amikor már nagyon feszített belül, elmondtam a pártban. Többen mellém álltak, együtt kaptuk a fegyelmit a pártszerűtlen, kicsinyhitű magatartásunkért. Attól kezdve figyeltek. Tartom-e a kapcsolatot az ellenzékkel? Hát magammal tartottam! Ezt nem tudták rám bizonyítani.- Én most visszajöttem a faluba, mert kiábrándultam a városból. Nem ezt ígérték, amikor odacsalogattak a lakótelepre. Az első tíz év a törlesztéssel, a berendezkedéssel telt el, a megszokással, majd kezdődött az infláció. Először csak a meleg vizért, a fűtésért kértek többet, most már a levegőért is. A hidegért, a büdösért. Minél büdösebb, ártalmasabb lett a város levegője, annál drágábban adják. A gyárban leépítenek, a másodállásoknak vége, mindenki ráfizetéssel dolgozik. Van, aki megvárja, hogy az utcára tegyék, én nem vártam meg. Hazajöttem, jogom és helyem van a szülői házban. Felújítom az édesapám gazdaságát, helyrehozom az udvart, ólakat építek, fészert. Jövőre már a saját takarmányommal akarom etetni az állatokat. Nemcsak azért, hogy olcsóbb legyen, hanem egyáltalán legyen...- Most az a furcsa helyzet adódik, hogy én ingázok a családomhoz. Pénteken felpakolok a Skodába, viszem a családnak az ennivalót. Vagy őket hozom haza, ha megfelel nekik. A feleségemnek ott van állása, a két gyerek tanul, a nagyobbik főiskolára jár. Nem tudom, hosszabb távon hogy képzelik el ők a sorsukat. Én már nem megyek vissza hozzájuk, ha elválunk, akkor se. Szomorú, hogy így alakult, de mit tegyek. A feleségem ápolónő, itt nem tudna elhelyezkedni, ha akarna se. Szeretem őket, de nincs az a pénz, amiért én barcikai lakos maradjak. És nem is ajánl ezért pénzt nekem senki. Nincs már szükség ránk! Gondolom, találok itthon magamhoz való asszonyt, akit meg az ura hagyott el, mert az nem akar visszajönni. Sok mindent kell még tisztázni. Ä gyakorlati dolgokat ugyanis látnom kell, tapasztalnom. Akkor megy a dolog. Az önállóságom kell visszaszerezzem. Soha nem tűrtem a főnököt. Az volt egyetlen vágyam, nekem ne parancsoljon senki. Nem tudom, honnan vettem ezt a marhaságot. Talán ez az oka, amiért vállalom a gazdálkodást. Kell majd alakítanunk egy gazdakört, ahol megbeszéljük a dolgokat, mindent megmagyarázunk. Remélem, nem nevetnek ki, amiért butákat kérdezek. Habár sokan kezdik most elölről. Apám? O azt hiszi, vendégségben vagyok nála, nem akarja elhinni, nem rohanok vissza. - Nem mész vissza? - kérdi. Ez a vissza, mondom neki. Pedig amúgy semmi baja a felfogásának. Csak már nem tudja, merre van az előre... Aki tudja, ahhoz én is csatlakozok. S.L. HARANG 11
