Harang, 1991 (3. évfolyam, 1-4. szám)
1991-01-01 / 1. szám
melegedett, kisütötte a vuklikat, melyek a két halántéka alatt úgy göndörödtek kifelé, mint a gácsér ruca farkán a toll. Megkereste illatszeres flakonját, meghintette a haját, varkocsát, arcát és meztelen nyakát is megdörzsölte, aztán egy nyúllábbal bőven fehérre rizsporozta a haját. A vuklikat és végig a copfot is. Eloltotta a borszeszt, és elkoppintotta a gyertyát, mert most már elegendő világosság volt a szobában. Nagy árvaságról, elhagyatottságról, asszonykéz hiányáról árulkodott a szoba. A padlón szemét: kiszórt pipabagó, félig égett fidibusz, alma- és kenyérhéj, egy helyen csirkecsontok. Az ablaküvegek meg a tükör szeplősek a légypiszoktól. A csizmahúzó a szoba közepére vetve, akárki bebotolhat benne. Az ágy mellett, a sarokban szennyes fehérnemű. Nagy, kopott karszék mélyén kinyitva hevert egy ott felejtett rongyos könyv: Ovidius. Az asztalon is széthányt, kinyitott könyvek, köztük a legnagyobb: Károli bibliája. Az íróasztal egyik polcán dohányszita és egy légyfogós üveg, a másik polcán papirosra teregetve száradó dinnyemag. Mindenütt sötét lomok. Szépapám gyorsan öltözködni kezdett. Kirántotta a sublót alsó fiókját, és friss kapcát csavart a lábára. Kurta szárú kordován csizmát húzott, melyeken nagy tollú, csillag alakú rézsarkantyúk csörögtek. Míg a csizmáját húzta, akkorákat nyögött, bogy a lelke is majd kiszakadt bele. Felállt, topogott, beleugrált a csizmákba. Az ágy alól kihúzott egy rongyot, avval fényesre törölte a szép sárga csizmákat, amelyek színben sehogy sem illettek a paszománttal kihányt piros nadrághoz. Alul már fel volt öltözve. Most a sublót másik fiókjából tiszta inget /ett elő, melyből jó egészséges folormenta- és szappanszag áradt. Felvette az inget, az alját begyűrte, íligazgatta a nadrágban, és szoros■a fűzte a nadrágszíjat. A tükör elé íllott. Nyakán az ing hófehéren, habosán fodrozódott. A fodor alatt fekete cérnából szőtt rojtos, magyar nyakkendőt kötött. Most e fehér fodrok felett egyszerre megszépült a feje. Téglaveres nyaka élesen vált ki a dús fehér fodrokból. Mikor ennyire elkészült, a sifonhoz lépett, és kivette papagájzöld dolmányát. A fehér hajtókás zöld dolmány sűrűn, sárgán volt zsinórozva. Az ablakhoz lépett vele, forgatta a világosság előtt a kezében, megnézte alul, felül, kívül, belül: nem rágta-e ki valahol az egér. Szerencsére sehol sem. Pedig - igaz, a kamrában - a múlt héten megették egy nadrágját az egerek. Magára öltötte a dolmányt. Szélesen domborodott alatta a mellkasa. Mikor végig begombolta, akkor megint a sifonhoz lépett, és arasznyi széles citromsárga övét kötött a derekára. Most a csákó következett, amely a sifon tetején állott, kendővel letakarva, hogy ne lepje a por. Onnan emelte le a magas, papagájzöld, henger alakú csákót, melyen hosszú, vitézkötéses sárga zsinór figyegett, melyet a vállgombjához gombolt. Ez arra szolgált, hogy a csákó el ne repüljön a fejéről, ha vágtatva viszi a paripa. Felkötötte a kardját, mely a földig ért. Hüvelye tenyérnyi széles volt. Kosarán fekete szíj függött, hogy a csuklójára szíjazhassa a nehéz kardot, ha úgy adódik, hogy sokáig ki van vonva a penge. Most már csak a tarsoly volt hátra. Oldalára vette a líra alakú fehér huszártarsolyt, melynek bal alsó sarkában összefonódó G. M. biogramm volt látható. Ebből tudni lehetett, hogy szépapám a Géfen-lovasezredben szolgál, melynek akkortájt báró Gréfen Márton császári tábornok parancsolt. Vállzsinórja pedig tiszti rangját, a kométási rangot mutatta, mely a legkisebb tiszti rang volt a seregben. Még egyszer megnézte magát a tükörben: teljesen felöltözve állott a szoba közepén. Kurta, sárga csizmájában, veres nadrágjában, mely megfeszült oszlopos combjain, és teljes formáiban mutatta erős, púpos térdkalácsait, derekán a citromsárga övvel, a fehér hajtókás papagájzöld dolmányban, a zöld csákóban, inge fehér nyakfodraival, fekete nyakkendőjével, a sárga zsinórozás sűrű indáiban olyan tarka volt, mint egy fantasztikus délövi madár, mint egy óriási kolibri. Apró-cseprő holmikat vett magához. Csipkés kendőcskét, melyet a flakonnal megszagosított, s melyet elöl a dolmányba tűzött. Hosszú, rézláncon fityegő zsebórát, melyet előbb vigyázva felhúzott, s melyet a nadrágja külön zsebébe süllyesztett. Egy kis fésűt, egy bicskát, kurta szárú pipát, dohányzacskót és tűzszerszámot. Kis ezüst tubákosszelencét, irónt és papirost. Másik kis flakonban illatvizet. Ezeket mind a tarsolyba tette. Most az asztalhoz lépett és hosszú kulccsal kinyitotta egyik titkos fiókját. Kirántotta a fiókot, és sokáig meredten nézett bele. Ot arany hevert a fiók alján. Mintha kevesellte volna: egészen kihúzta a fiókot, de a végiben sem volt semmi. Elgondolkozva nézett ki az ablakon, kezében a fiókkal, az ajka mozgott, félhangon számolt... tizenhét...tizenkettő...kilenc...igen, most már emlékezett: négy aranyat fizetett a váradi szűcsnek. Körmeivel felszedte az öt aranyat, és beletette a tarsolyba. Becsukta a fiókot, de mielőtt a kulcsot is eltette volna, egyet gondolt, megint kinyitotta, és a tarsolyból két aranyat visszadobott a fiókba. Most már eltette a kulcsot. Végezetül egy gondosan összehajtogatott írást rejtett a tarsolyba, melyet az asztal legtitkosabb fiókjából vett elő. Kezébe vette nagy macskabőr kesztyűit, melyek ott hevertek a sublót tetején, és egy hajlós mogyorópálcát is kézbe vett... így ment ki a folyosóra. Lámpáshomlokú, aranypej lova dús szerszámokkal felnyergelve, ragyogóra csutakolva, készen állott az udvaron. HARANG 55
