Harang, 1991 (3. évfolyam, 1-4. szám)
1991-04-01 / 4. szám
MEGHÓDÍTANI A VILÁG LELKÉT A Kr. u. 70. év kora szeptemberi napján - amikor a római katona tüzcsóvája felgyújtotta az ostromlott főváros: Jeruzsálem szentélyét, hogy a mohón tovaterjedő tűz nyomában elhamvadjon a szent város és feladja a reménytelen küzdelmet a védősereg maradéka is - úgy látszott, véget ér a zsidó nép már akkor is másfél ezer éves története. A fővárosban a győztes sereg csupán a tornyot hagyta meg és egyetlen falrészletet - kizárólag azért, hogy önnön dicsőségét hirdesse e mementókkal. A többi: rom és véres üszők. A szent egyoldalúság A makkabeus család utolsó, még életben lévő leányági sarja: II. Agrippa, római zsoldban Jeruzsálem ellen harcolt - érdemei elismeréseképpen Tiberias városának fejedelmévé teszi Titus, a római hadvezér. Az „utolsó főpap” kezéből maga Isten vette ki a szentély kulcsait - így tartja a legenda. A zsidó nép története — az események logikájából az következett - véget ért. így érezte a zsidóság jelentős része is. Ezdrás IV. könyvének névtelen szerzője keserű szavakkal Isten ellen fordul: „Miért gázolhatták le az Ellened vétkezők szövetségednek népét?” Vigasztalása csak annyi, hogy ez az „elöregedett aion”: a múlandóság világán túl felénk ragyog az Isten mindennap várt országának: Messiás eljöttének, a holtak feltámadásának, a végső nagy ítélet földöntúli kora. A midrás elmondja, hogy a jámborok lemondtak a húsról és a borról; tizenkét és fél esztendei vita lezárásaképpen megállapítják a bölcsek, hogy „jobb az embernek meg nem születnie, mint világra jönnie”, és felmerül az az elkeseredett gondolat, „határozzuk el, hogy nem házasodunk és nem nemzünk gyermekeket, hadd pusztuljon ki magától Ábrahám sarja”. A zsidóság egy része a vallásos fantázia világába menekül a kibírhatatlan valóság világa elől'— s ugyanakkor a korabeli értelmiségi elit a rideg valósággal néz szembe, megteremtendőnek tartván valamily módon a gondolkodás intézményes feltételeit. A szentély pusztulásának éve nemcsak reménytelen véget, befejezést jelent, hanem kezdetet és ígéretet is. Miközben kint a falakon a legvadabbul dúl az ostrom, bent a városban pedig a „jó” és „még jobb” hazafiak egymást irtják, túltéve minden ellenségen - egy maroknyi csoport elhagyja a halálra ítélt várost Jóchánán ben Zakk^j.vezetésével. A cél a kis tengerparti város Jaffa és Lydda között: Javne. Itt, a pacifikáit római területen - hatósági engedéllyel - zsidó iskolát szeretnének alapítani. A történelem a zsidó vallás megújítóit látja bennük. Hogy ma van zsidó öntudat, vallás, az Javne bölcseinek köszönhető. Ott és akkor, a szentély pusztulásának évében, Javne városában születik meg a mai értelemben vett zsidóság. Hogy erre felelhessünk, röviden meg kell emlékeznünk arról a szervezeti és közjogi összeomlásról, ami a Kr. u. 70. évben bekövetkezett. A zsidóság jogi helyzetét Rómával szemben két szerződés határozta meg. Az egyik Juda Makkábinak Kr. e. 163-ban a római szenátus kiküldötteivel kötött szerződése; a másik Julius Caesar Kr. e. 47-ben II. Hyrcanusszal, „az utolsó makkabeus”-sal kötött, és az első, a legendák homályába vesző szerződést felújító szövetségkötése. A zsidó nép az írások értelmében „amicus sociusque populi Romani”, „társa és szövetségese a római népnek”. Kr. e. 63 óta ez a „szövetség” valójában inkább védnökségnek nevezhető. Palesztina határait Heródes uralmának rövid epizódjától eltekintve, római katonaság védelmezte. Ám a mindenkori főpap Judában - ugyanúgy, mint réges-régen - korlátlan főhatalommal rendelkezett. Sőt! A Szentföldön kívüli zsidóság fölött is ítélkezhetett bizonyos vallásjogi ügyekben. Amikor Herodes - még mint Galilea helytartója- bírói ítélet nélkül ki végeztette Chizkijjáhut, a galileai hegyek szabadsághősét, a főpapi bíróságnak még volt elég hatalma ahhoz, hogy maga elé idézze, halálbüntetéssel fenyegesse meg s végül száműzetésre ítélje. A zsidó nép önkormányzata megmaradt akkor is, amikor Kr. u. 6-ban Archelaust, Heródes fiát Augustus megfosztotta trónjától és Palesztinát Syria provinciához csatolva, római tartománnyá degradálta. Mivel a zsidó népet ebben az évben nem győzték le fegyverrel, nem esett átszervezés alá, s nem lett így „dediticius” = jogtalan alattvaló. A szerződések érvényben maradtak - legalábbis pro forma. A kiküldött procurator elsősorban a római állam érdekeit védi, azaz belső ügyekben nem is tekinti magát 26 HARANG
