Harang, 1991 (3. évfolyam, 1-4. szám)

1991-04-01 / 4. szám

A tatár birodalom megteremtője, Dzsingisz kán legfőbb fejedelemmé nyilvánítja magát a legyőzött törökök előtt. Miniatúra Rasld al-Din Világtörténetéből idézte - és őrizetbe vette. S ismerjük, hogy mikor aztán a tatárok Pest alá érkeztek, Kütönyt a feldühödött nép legyilkolta háznépével együtt - mire a kunok valóban a tatárokhoz álltak. Március 18-án maga a nádor - egyedül - hozza a Vereckei-hágót elfoglaló tatárokról a hírt, a valóságost. Béla sebtiben összegyűjtött hadával átkelt a Dunán Pest városába, hogy bevárja a főpapok és bárók seregeit - útját állandó a tatároknak. A három irányból Kárpát­medencébe érkező ázsiai hadak előcsapatai már március 15-én Pest alá érkeztek, útközben elpusztítva Vác és Eger városokat. A tatár fő­sereg portyázó előcsapatai menekülést színlel­ve a Sajó mögé húzódtak vissza. Itt állt szem­ben a két sereg. A többit tudjuk. Az első tatár támadás április 11-én éjjel történt, ezt vissza­verték. S könnyelmű diadalmámorban aluvóra tértek - s mikor hajnalban új támadást kaptak, ez a felkészületlen tábort az egyéni hősisesség számos fényes tette ellenére szétverte és a se­reget nagyrészt megsemmisítette. Az ország elitje még kívánta is - Rogerius tanúsága szerint -, hogy a király csatát veszít­sen. Mert azt hitték, hogy ez a csapás csak némelyeket ér és nem mindenkit általánosság­ban... Az elképzelhető legsúlyosabb társadalmi be­tegség emésztette a magyar nemzet testét: ve­zető osztálya nem érezte egynek magát az egész nemzettel s annakfejével: a királlyal. Az ország egyetemes baja nem fájt ezeknek az uraknak, ők csak a maguk érdekeit, hasznát tekintették, s azért, hogy a király meggyengüljön (és ők ismét! gazdagok és hatalmasok legyenek), koc­kára vetették az országot. Nem rajtuk múlt, hogy végképp el nem veszett. Nem bűnteleneb­­bek, csak szerencsétlenebbek voltak Mohács, Trianon nemzedékénél. Szerencséjük volt, s szerencséje volt a nemzetnek, hogy egy kiváló uralkodó maradt utánuk, aki talpra állította az országot. Rogerius „siralmas” - halálos csend­be dermedt - országát. Nem tartott tovább egy évnél a tatár rémura­lom, de nyomán az egykor gazdag, népes, vi­rágzó ország felprédáit pusztaság. S mindez nemcsak a tatár uralomgyakorlást példázza, ha­nem azt is bizonyítja, hogy két évszázad alatt mélyen átalakult a magyarság: gyökeresen ke­reszténnyé és európaivá vált. A keleti pogány ellenséget látott benne s a magyarság nyugati keresztényként vált martalékukká. A magyar­ság nem adta meg magát a keleti viharnak (mint keletre lakó szomszédai), hanem ellenállt és elvérzett a túlerővel szemben. S e nagy vesze­delem a legmélyebb keresztény érzést csiholta ki belőle. A bűnbánatét. De: nemcsak önnön bűnét ismeri fel a ma­gyar, hanem rádöbben még másvalamire is. Magánosságára. Béla király hasztalan kért se­gítséget - mennyire ismerős motívum ez törté­nelmünkben, egészen a modem időkig! - ke­resztény testvéreitől. Most, az első nagy vesze­delemben, mely európai hazájában érte, ide­gennek és ellenségnek tekinti Európa, melyhez oly buzgón tartozni szándékozott. Annál fáj­dalmasabb ez a felismerés, mert akkor hasít bele annak a tudata, hogy mit jelent viszont ő Európának, itt a keleti határszélen. Ekkor jön rá - mintegy a Nyugattól sugallt szerepkörére -, hogy Európa pajzs, a kereszténység védőbás­tyája. Béla királynak a pápához intézett levelében olvassuk ezt a két motívumot, mikor tíz évvel később újra tatár támadás fenyeget. Segítség­ként csak szavakat kaptunk, sőt a közvetlen nyugati szomszédtól inkább „a háború töviseit szenvedjük”. Pedig ha ezt áz országot meghó­dítják a tatárok, nyitva áll a kapu nyugat felé. Segítséget tehát nemcsak a maga számára kér, magát védi ezzel Európa. Mert „a tatárok összeesküdtek az egész kereszténység ellen...” A Duna az a vonal, ahol Európát meg lehet A mongol nagykánok palotája Karakorum városában. Elsőként Julianus barát írt róla egyik levelében r :1fS4fci . 7,-. — - >\ 24 HARANG

Next

/
Thumbnails
Contents