Harang, 1991 (3. évfolyam, 1-4. szám)
1991-04-01 / 4. szám
A régi és az új gyermekszervezetek egyaránt zászlajukra tűzték a legfiatalabb korosztály munkára nevelését. Kérdés, hogy Edina és a hozzá hasonlóak mikor vállalják - vállalhatják - legalább azt a munkát, amit elvégeznek (Geszti Anna felvétele) Anyjára néz.- Megmondhatod, nem szégyen. Vettünk színes tévét. Ezt ni - mutatja az anyja. Valami szórakozásunk legyen már, mostantól úgyis minden a házra megy.- Mikor szoktad nézni?- Én? Nem nagyon. Estére elfáradok. Nyolckor már alszunk apuval a szobában. Ő meg korán kel.- Ki nézi?- Anyu.- Nem zavar a hang?- Halkan nézi, csak néha felröhög, arra felébredek.- Neki nem kell korán kelni?- O délig is alszik. Pihenni kell neki. A kistestvérem miatt.- Ő fel se kel reggel? Ki készít reggelit?- Az apu magának meg én is magamnak. Tejeskávét szoktam, ha van rá időm.- Van-e zsebpénzed?- Az nincs.- És ha valamire kell?- Arra kapok. De spórolni kell.- Értesz az árakhoz?- Persze, a boltban mindennek megnézem az árát. Fejben összeadom, még a pénztár előtt.- Mit tudsz az osztálytársaidról, ők segítenek-e otthon?- Nem hiszem.- És ők mit tudnak rólad? Hallgat.- Eltitkolod? - vállát rándítja. — Úgy tudod, hogy mások nem végeznek házimunkát?- Anyukám azt mondta, ez senki másra nem tartozik. Nem akarja, hogy megszólják. SIKLÓS LÁSZLÓ Magatartás 1, 2 1 Micsoda szemét emberek vannak! Kérem, ma már kihalt a jóérzés, ® nekem elhiheti, elég tapasztalatom van hozzá. Azelőtt volt becsülete a dolgozónak, én akkoriban büszkén szálltam fel a buszra, villamosra a szerszámosládámmal, ha napközben egyik telepről a másikra küldtek. Mert olyan a gyár, hogy szanaszét vannak a részlegek és a magamfajta melósnak nem tolnak a feneke alá gépkocsit. Jó, jó, nem is kellene... Türelmesen várakozók a buszmegállóban, addig is telik az idő, kapom az átlagórabért. Napközben ritkábbak a járatok, mert kevesebb az utas, a becsületes dolgozók már a helyükön vannak, de mostanában rengeteg lógós akad ebben a fene nagy városban, így aztán a ritkán járó busz még jobban megtelik, mint a délutáni csúcsban... A múltkoriban is, fellépek a lépcsőn, aztán, hogy a szerszámosládámmal beférjek, na meg az ajtó is csukódjon, még egy lépést kell tennem. Választhattam: vagy a ládával lökök oldalba valakit, abban az esetben bordáját töröm, netán más testrészében teszek kárt, vagy óvatosan a lábamhoz engedem a faládát és háttal fordulva a tömegnek, beljebb préselődők. Ez utóbbi lehetőséget választottam, mivel általában figyelmes vagyok és tudom az illemet. De hallom ám a rikácsot! Hogy mit képzel maga ott, hordja el a cuccát gyorsan a közelemből, elment a józan esze, a szép tiszta ruhámat összepiszkította! Hátrafordítom a fejem, naná, egy spinkó kiabált, aki inkább vén, mint fiatal. Egy másik fiatalabb meg sírni kezd, hogy az ő fehér selyemruhája mennyira olajos lett... Jól az arcába néztem, ki volt festve a szája vérpirosra, csakis afféle nőszemély lehetett... Na én megmondtam nekik, minek szállnak fel ekorra úri öltözetben, de akkor már az egész peron ordítozott, rámtámadt: mit képzel, azért, mert maga melós, azt hiszi, mindent szabad, ezért nem jönnek hozzánk a külföldi turisták, mert ilyen emberek tönkreteszik a morált, sárba tiporják a magyaros vendégszeretetet... Egyszerűen nem értettem a felháborodásukat. Mert én ugyanilyen olajos, koszos overálban járok ezen a vonalon már harminc éve, és még soha senki nem szólt egy szót se. Szándékosan senkit nem mocskoltam be, de ha mégis megtörténik, olyan nagy dolog azt a kis foltot benzinnel otthon kitisztítani? Hiszen ha a saját szórakozásomra utazgatnék? De meg is fordíthatom a dolgot: miért járnak ünneplőbe errefelé fényes nappal? Azért se szálltam le a következő megállónál. Inkább jól odadörzsöltem a hátamat, akihez csak tudtam... Kényeskedő társaság! Hol van már a munka dicsősége? Na, ezt írja be az újságba, szakikám. Hogy manapság milyen szemét emberek vannak... A múlt héten kivettem három nap szabadságot, mert sok elintéznivalóm akadt, szobabútort akartunk vásárolni, ahhoz alaposan körül kell nézni az áruházakban, aztán az OTP-be is mentünk, utazgattam a városban ide-oda. Ha már szabad az ember, érezze jól magát. Azért, mert gyári munkás vagyok, még felöltözhetek szép ruhába. Felvettem hát a szürke öltönyömet, mintás világos inget, hozzá a kék nyakkendőm. De már az első percekben inzultus ért. Felszálltam utcánk sarkán a buszra, ami délelőttönként elég ritkán jár, minek is jönne gyakran, hisz kevés az utas, legalábbis úgy látszik, szóval felléptem a hátsó peronon, mivel általában ott utazom és meg voltam róla győződve, szabad az út, ezért nagy lendülettel előreugrok, hát majd hátraestem a még nyitott ajtón, mert igencsak teli volt. Gyorsan megkapaszkodtam a jobb kezemmel a rúdban, ballal pedig a feljáratot elválasztó korlátban. Csakhogy ez a balfogás nem a rudat érte, hanem valami mancsot, amiről azonnal lecsúszott az én kezem. Fel se fogtam rögtön, mi történt, mert feljebb kellett magam tornászni, a busz megindult, az ajtó rámcsapódott és én ott lebegtem a lépcső élén. Mit mondjak? A szép galambszürke öltönyömmel egy koszospiszkos melós zubbonyához préselődtem. Akkor néztem rá a mancsra, naná, hogy lecsúszott róla a kezem, mivel az övé olajos volt... A többiek már ismerhették az ürgét, mert amennyire tudtak, elhúzódtak a közeléből, de nekem nem volt hová menekülnöm... Kiabáltam, szitkozódtam, jól felidegesítettem magam, fel is akartam pofozni hirtelen haragomban vagy kidobni a következő megállónál. Micsoda aljasság, amit egyesek megengednek maguknak. És most hogy menjek tovább? Mindjárt találkozom a feleségemmel, mit gondol rólam, egyszer öltözők fel hétköznap rendesen, akkor se tudok vigyázni magamra. És ki fizeti meg a káromat, a tisztítás árát? Ezt benzinnel kivenni nem lehet. Nem azt mondom én, hogy egyáltalán ne utazzon a szaki koszos ruhában, ha már olyan a munkahelye, de váljon egy üres járművet és húzódjon messzire a többi embertől. Vagy menjen gyalog... Na, ezt írja be az újságba, szakikám, hogy szégyelljék magukat azok, akik semmibe veszik embertársaikat. Tessék, megírtam. Mindkét monológot. Hozzátennivalóm csupán annyi, hogy mindkettőt ugyanaz a személy mondta el, néhány hét különbséggel. Más ruha - más szöveg. Hogyan van ez? A magatartás, ajellem aszerint változik, ahogyan öltözködünk? (siló) 12 HARANG
