Harang, 1991 (3. évfolyam, 1-4. szám)
1991-03-01 / 3. szám
Az utolsó, édes cseppek Peru. Lima külterületén vödörben szállítják a vizet. A világ egyes területein vállalkozók árulják az édes, éltető folyadékot annyiért, amennyit a piac még képes megfizetni A népesség nő és elfogyasztja, illetve beszennyezi a világ vízkészletét, ezzel növelve az éhezés, a járványok, sőt, a háború veszélyét. Indiában például a falvak ezreiben egyáltalán nincs vízvezeték, a lakosság a folyókhoz, vagy a legközelebbi kútra jár vízért, de még Madrasban, India negyedik legnagyobb városában is csak két órán át üzemel az utcai vízvezeték. A lakások vízcsapjai már rég kiszáradtak. A szállodákat, kórházakat „megszánják” a magánvállalkozók és lajtoskocsikon szállítják a vizet, de literjét 71 centért mérik. Bár Indiának elég nagy területe részesül a monszuneső áldásaiban, a víztartalékok nem fedezik a gyors fejlődés és az ellenőrizhetetlen népszaporulat igényeit. A föld alatti víztároló rétegek túlzott kiaknázása, a fák könyörtelen kivágása és ezzel a vízviszszatartó képesség elvesztése felborítja a hidrológiai egyensúlyt, így téve ki az aszály és áradások kénye-kedvének a szubkontinenst. India csak egy példa volt, de Mexikó nyomornegyedeitől kezdve Kínáig nemcsak az emberiség által fogyasztott édesvízkészlet korlátozott,hanem sok helyütt szenynyezett az a folyadék, mely minden élet alapja. Egész egyszerűen - nincs elég víz! Még azokon a csapadékkal bőségesen ellátott területeken is, mint Európa, vagy az Egyesült Államok keleti része, gyakran szűkös az ivóvízkészlet, minősége pedig jelentősen megromlott. A szárazabb éghajlatú régiókban pedig sem ivásra, sem a szükséges mennyiségű élelmiszer megtermelésére nem jut elegendő víz. A tiszta víz hiánya milliók számára jelent járványokat, éhezést és halált. A veszély jelei mindenütt fölbukkantak már. Szovjetunióban a szerencsétlen országirányítás az Arai-tavat óriási területeken elvágta a tó vizét tápláló forrásoktól. Ezáltal a vízfelület az utóbbi 30 év alatt kétharmadára csökkent. Pekingben a kutak egyharmada száradt ki, a talajvízszint évente 2 méterrel csökken. Izraelben, ahol ősidőktől fogva takarékosan bánnak a vízzel, új források, tartalékok után kell nézni a több tízezer szovjet bevándorló miatt, akkor, amikor a szomszédos, vízkészletekben ugyancsak szegény Jordánia ugyanazokból a folyókból igyekszik ellátni a Közel-Kelet egyik leggyorsabban növekvő népességét. Az Egyesült Államok nyugati részét és Mexikót négy éve sújtja aszály. Ez utóbbi országban a lakosság 40%-a nem jut tiszta ivóvízhez. Bármilyen következménye is lenne a környezetszennyezésnek az emberek számára, még erősebben sújtja a többi élőlényt. Halak, madarak és egyéb élőlények pusztulnak el számtalanul az ipari körzetek vörösesbarna, mérgezett vizében, az egykor nedves talajok kiszáradnak, pusztasággá válnak, vagy más módon teszi tönkre az ember az ökoszisztémát. Első pillantásra bőségesnek tűnik a víz a Földön, hiszen bolygónk 70%-át víz borítja. Csakhogy ennek 98%-a sós, így mind emberi fogyasztásra, mind mezőgazdasági felhasználásra alkalmatlan. A sótlanítás technológiája megoldott, de túlságosan drága, így csak olyan szupergazdag országok engedhetik meg maguknak, mint Szaúd-Arábia. Az édesvíz legnagyobb része is gyakorlatilag hozzáférhetetlen, mivel a sarkvidékek hósapkájába zárva található. Sőt, még a maradék édesvíz is nagyon egyenlőtlenül oszlik meg, Kanada vízkészlete például 26-szorosa Mexikóénak, vagy Burmáé 35-szöröse Botswanáénak. A világ legszárazabb területein az erdőirtás és a legeltető állattenyésztés okolható a sivatagok terjeszkedéséért. A fakivágás okozza az árhullámok akadálytalan terjedését, az iszapcsuszamlásokat és a talajeróziót az esős évszakokban, a száraz évszakban pedig az állandósult vízhiányt. Az erdőirtás a talaj elszikesedéséhez vezet. Különösen igaz ez Afrikában, ahol 22 HARANG
