Harang, 1990 (2. évfolyam, 1-25. szám)

1990-01-17 / 3. szám

^Ecsettel és Íróidnál"

A hatvanas évek elejétől kezdtük őt látogatni rendszeresen. Zolival együtt jártam iskolába, Tomit ő mutatta be nekem. Tizennégy—tizenhat éves srácok voltunk, s tehetségünk gyenge szárnyait bontogattuk. Ok ketten festők, én költő akartam lenni. Eleinte csak beszélgettünk. Vagyis: hallgattuk János bácsit, aki sokat és szívesen mesélt nekünk. A szomszédai nagyon csodálkoztak ezen, mivel az öreget mogorva, rosszindulatú remetének ismerte a környék. Azazhogy nem ismerte senki. Ezekkel kapcsolatban, gyakran a véleményét is kifejtette nekünk. „Higgyétek meg nekem, semmirekellő, mihaszna fajta a cigány. Nem értenek ezek egyébhez, mint az asszony veréshez és a gyerekcsináláshoz. No meg az evés-ivás művészetéhez. Semmirekellő, mihaszna fajta, mondom.” S mivel ez volt a legtöbb cigányról a véleménye, legtöbbjükkel természetesen nem is állt szóba. Meggyőződésem - bármilyen furcsán hangzik is -, hogy nyiladozó értelmemet ezek az eszmefuttatások kezdték először bontogatni. Mert igaz, hogy tőle hallottam Nietzschéről először, s ő mesélt először nekem számtalan, számomra akkor még ismeretlen íróról, költőről, festőről, államférfiról - tiszteltem, szerettem, csodáltam is ezért a cigányokkal kapcsolatos eszmefuttatásaival azonban sem akkor, sem később nem tudtam egyetérteni. A kutyából nem lesz szalonna közmondás igazságával érvelt minden józan és humánus ellenvetésre, s ez az eszmetársítás mélységesen naivnak és nevetségesnek tűnt mindig nekem. Nem értettem, miért és miként lehetséges, hogy egy, a világot ismerő, a dolgok kerékvágását tisztelő, zseniális elmével és lélekkel megáldott ember, nagy művész, mint János bácsi, mi okból érez utálatot és előítéletet saját fajtájával szemben. Talán az őseitől örökölt évszázados öntudatbeli hiányosságot, s a vele karöltve járó kisebbségi érzést próbálta ily módon

Balázs János méltán európai hírű salgótarjáni festő, az első jelentős magyarországi cigány festőművész; a közfelfogás mégis alig tud róla ennél többet. Művészetének csúcsai felől ítélik meg az embert is. Az igazi ember művész Balázs Jánost ezért csak kevesen ismerik. Érkezését a művészet világába ugyan egyes sajtóorgánumok lelkes ovációi mellett szenzációkeltő publikációk egész sora üdvözölte (a televízió portré fűmet is készített róla), száraz életrajzi adatain, önéletírásán és csípős megnyilatkozásain kívül azonban aligha tudnak többet róla tiszteién. Köztudottan magányos és nyomorúságos életének nagyobbik részét szerénység, igénytelenség, puritán bölcsesség és tisztesség jellemezte - ezt korai, naiv művei tükrözik leginkább. Am Balázs János tehetsége által nem csak úgynevezett naiv képzőművészeti alkotások születtek. Jóval korábban, mieléítt szárnyra kapta a hír, Balázs már író, költő és bölcselő volt. Harmincegynéhány évvel ezelőtt költöbb poémái és helytörténeti írásai legalábbis erre engednek következtetni.

művészetétől távol tartani? Ez volt mindig a gyanúm, cselekedeteivel bárhogy is tagadta. Mert megesett jó néhányszor jelenlétemben is, hogy a szomszédos cigány család némelyik porontya rányitott félpucéran. foltos klottgatyában. mezítláb, sáros bokával, sebes térddel október táján, megállt félénken a csikólábú sparhelt mellett, az ütött-kopott, gyalulatlan nagy láda előtt, és szutykos kis markát, mint perselyt tartotta az öreg elé. Beszélni nem mert, vagy nem tudott, fölösleges is lett volna, hiszen a remete nagyon jól ismerte az alázatos pózba merevedett mozdulatrejtvény megfejtését. A mód, ahogy ültéből felszökött és ráförmedt a szerencsétlen apróságra, legalábbis erre enged következtetni: „Mit gondoltok, mi ez a ház, jótékonysági intézmény, nemzeti bank vagy élelmiszerraktár!? Mi kell megint anyádnak?! Cukor, paprika, só, petróleum?! Nincs, nekem sincs, vegyétek tudomásul! ”

S miután a hangos szóáradat következtében a gyerek a markát még mindig előrenyújtva, lassan sodródni kezdett háttal a kijárat felé, minden átmenet nélkül hirtelen higgadt, hűvös és hitetlenkedő hangon elkezdett zsörtölődni: „Most hova mész? Hát nem ide küldött anyád? Mi kéne, ha vóna?”

Nem só, nem paprika, nem cukor, az bizonyos, mert ezekre a kérdésekre fejét ingatta a fiú. A szutykos perselybe végül néhány szál gyűrött cigaretta hullott.

Az efféle jelenetek után sohasem volt hajlandó a cigányság problémáiról beszélgetni. Inkább háborús élményeiről mesélt, vagy helytörténeti ismereteit csillogtatta. Őtőle hallottam például először, hogy a Salgótarjánnal szomszédos Baglyas nevű község néhány száz évvel ezelőtt eredetileg a jelenlegi Idegér területén, a Kővár alatt terült el; nevét a vár és a helység Baglocz nevű urától örökölte, s csak a török támadások miatt húzódott át (a ma ismeretes helyére) a hegy túlsó oldalára.

HARANG 19