Harang, 1990 (2. évfolyam, 1-25. szám)
1990-10-01 / 23. szám
ILLÉS SÁNDOR Gyermekkoromban mi kint laktunk a Kertészlapos nevű határrész egyik tanyáján. Onnan jártam be olykor a faluba, ha a boltba vagy a piacra küldött a mama. Csodálatos élmény volt számomra a falu, egy egészen más világ: félelmetes és borzongató. Tavasztól őszig mindig mezítláb voltam, úgy indultam útnak, csattogó talpakkal, de a szolgafának támasztott göcsörtös botot azért magammal vittem. Én vágtam a meggyfa ágáról, s nagy biztonságot nyújtott számomra. Útközben gyakran rohantak rám mérges tanyai kuvaszok, ilyenkor lóbáltam a botot, kavargattam vele a levegőt magam körül, s a kutyák békén hagytak. Hogy lerövidítsem a faluba vezető utat, átvágtam a községi legelőn. Azon terelgette a csordás a falusi gazdák teheneit. Vagy száz marha járta a rétet, két zömök bika felügyelete alatt. Az egyiket, emlékszem, Kormosnak hívták, mert füstszínű volt és fekete szügyű. Félelmeteseket tudott bődülni. A csordás két pulija már ismert, farkcsóválva futott elém, megsimogattam bozontos fejüket, mire ők viszonzásul megnyalták a kezem. Kormosnak meg mindig vittem valami nyalánkságot. Hol egy kukoricacsövet, amit útközben csentem, hol egy zöldellő fatty ágat. Amíg a kutyákkal hancúroztam, Kormos is odacammogott. Figyelte lusta fej mozdulatokkal a játékot. Kamenyákot, a csordást ritkán láttam. Rendszerint a csordakút vályújának szélárnyékában ücsörgött a szűrön, és pipázott. A csordát teljesen a két pulira bízta. Nem történt volna meg az emlékezetes esemény, ha egy nap a mama nem felejti el, mi mindent kell a falusi boltból hoznom. Nyárutó volt, érett szilvától roskadoztak a kerti fák, s Kormos, a bika apám megkívánta a szilváslepényt. Ehhez azonban élesztő kell, az meg nem volt a tanyán. Ezt is hoznom kellett volna a boltból, de a mama sok gondja közepette elfelejtette, s csak akkor jutott eszébe, amikor már messze futottam a dűlőúton. Kérte apámat, karikázzon utánam rossz biciklijén, még utolér, s adjon pénzt élesztőre is. Apám nem nagyon szerette az ilyen megbízatásokat, de akkor kívánta nagyon a szilváslepényt, ezért előtolta a fészer alól a rozsdás biciklit, amely szalajtott, meg recsegett-ropogott. Talán be sem ér, ha nem időzöm a réten, a csordánál a szokottnál hosszabb ideig. Az országúton karikázva vett észre. Amint meglátott a pulik és a Kormos társaságában, hirtelen lefékezett, majd kilökte maga alól a kerékpárt. Átugrott az útmenti árkon és lélekszakadva rohant felém. Közben integetett, a kalapját lóbálta, s kiáltozott valamit, amit nem értettem. Mit akarhat? Valami történt. De mi? - tűnődtem Kormos mellett, miközben kapargattam, fésülgettem bozontos homlokát két szarva között. A két puli nekiiramodva loholt apám felé. A tehenek abbahagyták a legelést, mozgó füllel, bámészan nézték a jelenetet, amelyet én még akkor se fogtam fel. Csak később. Amikor apám már csak tíz-tizenöt lépésnyire volt tőlünk.- Úristen! Kisfiam! - kiáltotta. -Fuss ide! Indultam volna, mert teljes súlyával rám zuhant a rémület, de nem mozdult a lábam. Kormos is észrevette az apámat, és felmordult. így dörög a mennyboltozat, ha vihar tör ki. Álltam csak dermedten, tátott szájjal. Közben eszembe villant, mi mindent hallottam már erről a bikáról. Olyan vad állat a Kormos, hogy két karikát fűznek az orrába, amikor az állatorvos elé vezetik. Ha felbőszül, tör-zúz maga körül. Ettől a bősz állattól félt most az apám.- Sanyikám! Szaladj már! Mentem volna én, rohantam volna apámhoz, de csak remegtem a félelemtől. S akkor a bika megmozdult, s közénk állt. Fejét leszegte, majd ismét felmordult és mellső lábaival kapálni kezdte a földet, testére szórva a homokos port. Apám most szemtől szembe állt vele. Láttam az arcát, félelem ült rajta. Még soha nem láttam ilyennek. Most döbbentem rá arra is, hogy az én apám, ez a drága, jó ember, akit mindig a legerősebbnek tartottam, daliásnak és hősnek, csak egy reszkető, sovány, beteges ember, aki tehetetlen és védtelen a bikával szemben. Csak az én biztonságomat szeretné, s ezért mozdul hol jobbra, hol balra, miközben int felém, jeleket ad a szemével is. De a bika résen van, le nem veszi róla bősz tekintetét, s csorog a nyála. Hirtelen úgy érzem: a mamáért kellene kiáltanom. Nagyon hangosan, hogy meghallja. Ha nagy bajban vagyunk, akkor a mamát hívjuk. ő mindig megtalálja a megoldást, vigasztal bennünket, ha fájdalmunk van, megsimogatja a homlokunk; ha beteg vagyok, mellém kuporodik és mesél nekem. Most jó lenne, ha megjelenne a mama. ő csak intene Kormosnak, s az elkotródna. Mert ki merne szembeszállni az én anyámmal? Ebben a pillanatban Kormos megindult apám felé. Nem sietett, nyugodtan lépkedett, lusta mozdulattal, mint aki biztos abban, hogy eléri áldozatát. Eléri és széttapossa, beledöngöli a földbe. Úristen! És a mama sehol. A két puli közben nyüszítve elvonult, a csordakút felé futott, hogy hírt vigyen a veszélyről a csordásnak. De mire a csordás ideér, vége lesz a színjátéknak. Kormos nem kegyelmez. Egy ideig farkasszemet néznek egymással, már csak két lépés a távolság közöttük. Újabb hördülés, aztán elnyújtott, harci kiáltás, diadalmas állati üvöltés. Erre már a csordás is felneszeit, futva igyekezett, ostorával olykor nagyokat durrantva. A két puli mögötte. Apám behunyta a szemét. Üres kézzel ugyan mit tehetne? Nem Toldi ő, hogy belefogódzon a bika két szarvába és kitekerje a nyakát. Fohászkodik inkább. Lehet, hogy ő is a mamát hívja most? Vagy imádkozik? Nem szokott templomba járni. A mama mindig azt mondta neki: „Te pogány, majd megver egyszer az Isten!” Hát most itt van tőle, karnyújtásnyira a büntetés, Isten verése. Ekkor tüzes erő szállt belém, és vad elszántsággal közbeléptem. Meg kellett védenem apámat, akit én annyira szeretek. Különben is Kormos, a bika az én barátom. Szétnézek, hová is dobtam a fattyat, amit hoztam neki? Felveszem, elébe lépek, az orra alá nyomom.- Nesze, te gonosz! - mondom neki. Felmordult ismét, de már csöppet sem vészjóslóan. Aztán nem tud ellenállni a csábításnak, ráspolyos nyelvével befalja a fattyat. Erre én bátorságot kapok, megvakargatom a homlokán a szőrzetet, és azt mondom:- Viselkedj rendesen, Kormos, mert máskor nem hozok neked semmit! A bika lehajtja a fejét, majd szelíden a karomnak nyomja nyálzó orrát. Én erre elindulok apám felé. Az ölébe kap és tántorogva futni kezd velem az országút irá-34 HARANG
