Harang, 1990 (2. évfolyam, 1-25. szám)
1990-10-01 / 23. szám
De Klárával egészen más volt a helyzet. Nem akadályozta osztatlan önátadását feladatában. Ellenkezőleg! Kiegészítette. Óvta és erősítette benne. Mégse gondoljuk, hogy Ferenc Klárában csak az „embert” látta, akit ő nyert meg az evangélium számára. Semmiképpen sem. Benne a nőt szerette, és mint nőt szerette. Nagyon is érezzük e különbséget, amikor a Testvérek iránti szeretetével vagy Klára két nővére iránti magatartásával hasonlítjuk össze. Más nő, mint Jacoba de Septemsoliis, aki életében-és halálos órájában - jelentős szerepet kapott, egészen másként áll hozzá, mint Klára. Ezt az anyai módon gondját viselő, finom lelkű tisztelőjét „fráter Jacopának” nevezte. Klárát sohasem hívta „Klára testvérnek”. Jacopa neki olyan, mint egy a testvérek közül - még a klauzurába is bejöhet. Klára nővéreivel szemben éppen olyan tartózkodó volt, mint általában a nőkkel szemben. Az a benyomásunk, hogy csak az emberek fecsegésére való tekintettel látogatja meg később ritkábban Klárát, a kezdeti sűrű látogatáshoz viszonyítva. Csak a gyermek megvesztegethetetlen szeme biztosíthatta őt arról, hogy itt, ez esetben egy különleges kapcsolatról van szó, mely nem áll útjában nőtlenségének. Csak hát Klára kétségtelenül rendkívüli nő. Ferenctől tanulhatta meg és rajta láthatta saját életeszményét. Jörgensen megállapításához nem férhet kétség: „Senki sem valósíthatja meg egy férfi eszményét jobban, mint az a nő, akit ugyanaz az eszme ragadott meg. S Klára, aki magát szerette a Testvér Virágjának nevezni, valóban a franciskanizmus virága.” ORPHEUS” Assis/ Szent Klára A népi legenda minden okos elméletnél szebben rajzolja meg ezt a kapcsolatot. Ferenc és Leo testvér Sienában csúnya fogadtatásban részesül. S este, amikor Assisi irányába, holtfáradtan távoznak, Ferenc az „ő városára” és szíve lányára gondolt. Minél mélyebb éjszaka lett, annál jobban aggódott Kláráért. Tudta, hogy Hugolino bíboros a bencés nővérek szabályzatát akarja ráerőltetni „nővéreire”. Erősmarad-é Klára? Egyedül áll. Ferenc úgy érezte, hogy lába minden pillanatban nehezebb lesz, szinte a földbe gyökerezik. Egy kúthoz értek. Vize áttetsző, a csőről fénysugár vetődött a kifolyóban lévő vízre. Sokáig állt Ferenc a víz fölé hajolva. Aztán hirtelen örvendezve, társához fordult: „Leo testvér, Isten juhocskája, mit gondolsz, mit láttam a vízben?” „Úgy vélem, a Holdat” - válaszolta az. „Nem, Leo testvér, nem Nővérünket, a Holdat láttam, hanem Isten kegyelméből, Klára Nővérünk igazi képét. Olyan tiszta volt és ragyogott a lélek örömétől, hogy minden kétségem egyszerre eloszlott.” Ilyen kapcsolat, térbeli távolság fölötti is, olyan tiszta szemről tesz tanúságot, melyről az Evangélium azt mondja: „Ha szemed tiszta, akkor egész tested is az.” Ez a „szellemek megkülönböztetésének adománya”, mely csak a gyermekeknek adatik meg... A világigenlő A Ferencről írt legendák - melyek a jelenben is gyarapodnak: hiszen az 1970- es években fedezték fel az űn. Perugiai Legendát, ami a közelmúltban magyarul is megjelent - leghívebben a franciskanizmus lelkületét hozzák közel. Meglepődve tapasztalhatjuk, azokat szemelve, hogy buzgósága nem annyira Krisztusközpontú, mint inkább Istencentrikus. Krisztus Ferenc számára az út, a Központ: az Atya, aki mindennek forrása. Kozmikus tudat hatja át Umbria szülöttét. Ez teszi Naphimnuszát olyan hasonlíthatatlanul szárnyaiévá - noha esztétikailag igényesebben fogalmazott szöveget is el tudnánk képzelni. Ez által a szemléletmód által nyer minden: a Nap, a Hold, az Idő, a Szél, a Forrás, a Tűz, a Föld és a Virág személyes jelleget. Adományoknak, követeknek tekinti őket, melyek nemcsak üzenetet hoznak, hanem egész létezésünk üzenetét. Ezért is nevezi Testvérnek és Nővérnek. A teremtményeket úgy tekinti, mint közös Atyától származó létezőket, akikben van valami az Atyából. Általuk maga Isten szól hozzá, s amennyiben ő szól a teremtményekhez, az Atyának válaszol rajtuk keresztül. Semmilyen giccses szentimentalizmus nincs ebben. Sőt, pantheizmust sem állíthatunk - noha számosán igyekeznek azt belemagyarázni. Olyan hallatlan „világigenlés” rejlik e kozmológiában, melyhez hasonló megfogalmazást nemigen találunk. A világban és az emberekkel találkoztában tényleg átéli Istent - egészen egyszerűen és simán. S az így megélt isteni valóság eleven látomása lerombolja a tekintélyeket, feje tetejére állítja a hierarchizált világot derűjével, a száj sarokban megbúvó apró mosoly villanásával. A misztikus bensőleg gyarapodik - s azáltal kompromittálja társadalmi helyzetét. A dolgokat a hála megmérhetetlen kútjába veti, az odaadás nagylelkűségét gyakorolva. A ferencesek hatalmas mozgalmát tanulmányozni teljességgel haszontalan mindaddig, míg ki nem kerülünk a civilizáció bűvköréből, amely a komor aszketizmus ellen ágál szüntelenül. Szent Ferenc ugyan aszkéta volt, de azt igazán nem állíthatnánk, hogy komor. Hiszen nem találunk benne semmi negatívat - nem puszta életrend, nem az élet sztoikus leegyszerűsítése. Nem is önmegtartóztatás a merő önuralom értelmében. Annyira pozitív, mint egy szenvedély: forró és illatos, mint a gyönyör. Felfalta az aszketizmust - mint mi a déli ebédünket. Előttünk kétségbevonhatatlan történelmi példa és morális tényező. Heroikus pályáját végigfutotta, attól a pillanattól, hogy szőrcsuhában nekivágott a téli erdőnek - egészen a végső percig, amikor haláltusájában is azt akarta, hogy mezítelen testtel feküdjék a földön, tanúságot téve arról: semmije sincs immár, s maga is semmibb a nincsnél. S ugyanilyen bizonyossággal elmondhatjuk, hogy a csillagok, melyek a vajúdó Föld körül futják fénylő pályáikat, a kőpadlón heverő, csonttá soványodott, kiszolgáltatott holttest fölött áthaladva, egyszer végre végtelen útjukon - láttak egy boldog embert. RÁSZLAI TIBOR HARANG 29
