Harang, 1990 (2. évfolyam, 1-25. szám)
1990-10-01 / 23. szám
SZABADEGYHÁZAK Magyarországon szabadegyházaknak nevezzük azokat a puritán-pietista gyökerű újabb protestáns felekezeteket, amelyek főként a múlt századi protestantizmus válságának hatására jöttek létre. Elnevezésük nem éppen szerencsés, hiszen abban az időben szabadegyházaknak olyan vallásos közösségeket neveztek, amelyek az államegyháztól elszakadtak és önállóan szervezkedtek. A magyarországi baptisták, metodisták, adventisták, a keresztyén testvérgyülekezetek vagy a különböző irányzatú pünkösdi felekezetek nem a történelmi protestantizmusból vagy a római katolikus egyházból levált, attól szeparálódott egységként jöttek létre, hanem tudatos és sokoldalú misszió következtében, aminek az volt a gyökere, hogy a liberalizálódó protestantizmus nem vállalta azt a puritán népi vallásosságot, ami lényegében a magyar protestantizmust fenntartotta. Szerencsésebb lenne talán ezeket az egyházakat - több máshoz hasonlóan - „újprotestáns”-nak vagy „neoprotestáns”-nak nevezni. Ezt az is indokolja, hogy kegyességileg, teológiailag beilleszkednek a magyarországi és az egyetemes protestantizmus történetébe. Sorsuk viszont az elmúlt másfél évszázadban egyáltalán nem indokolja azt, hogy „szabad” egyházaknak tartsuk őket, hiszen az állam és többi egyház részéről sok, meg nem érdemelt üldöztetésben volt részük. Ezeknek az egyházaknak a sorsa 1945 után változott. Az új vallásellenes államhatalom egyformán sújtotta a különböző vallásfelekezeteket, de a „nagyokkal” egyenlő jog és elbánás mégis új helyzetet teremtett. Ha a szabadegyházi közösségek szociológiai helyzetét nézzük, akkor nagyon fontos megfigyelést tehetünk. Ezekbe a szoros testvéri közösségre épülő gyülekezetekbe önkéntes döntés után, felnőtt korban, szabad elhatározásból lehet belépni. Ez a döntés viszont, egészen a szekularizáció nagymérvű kiterjedéséig bizonyos előítéleteket váltott ki a hívő emberek környezetéből. „Szektás”-nak lenni szégyen volt. Aki ezt vállalta, vállalnia kellett ezzel együtt a megvetést is. Sokszor rokonságukkal, korábbi barátaikkal, ismerőseikkel kerültek szembe. Ennek az lett a következménye, hogy azok, akik egyegy újprotestáns közösséghez csatlakoztak, ezen a közösségen belül kellett hogy megéljék emberi kapcsolataikat. így baráti körük is a gyülekezetre szűkült. Ezeket a közösségeket így nemcsak a belső meggyőződés, hanem a külső előítélet is összetartotta, hiszen a tagok emberi kapcsolatainak egyetlen legális tere a gyülekezet maradt. Az 1960-as években a tradicionális formájú vallásosság elerőtlenedett. Ezzel párhuzamosan a vallásos előítéletek is meggyöngültek. Ugyanakkor viszont felértékelődtek azok a puritán erkölcsi normák - és ezzel együtt a gyülekezetek - amelyek az újprotestáns közösségekben életgyakorlattá lettek. Ennek nyomán ezek a felekezetek a társadalmi érdeklődés homlokterébe kerültek. Kapcsolataik többirányúak lettek, megszűnt a külső előítéleteknek az a nyomása, ami összecementezte az újprotestáns közösségeket. Ez azzal is együtt járt, hogy ökumenikus jó kapcsolataik is megerősödtek a történelmi protestáns egyházakkal. Dinamikus, gyakorlatias egyházszervezeti formáik, jó külföldi kapcsolataik segítették ezt a folyamatot. Az új lelkészgeneráció nagy része igényes, a többi protestáns lelkészével egyenértékű teológiai oktatást kapott, és a gyakorlati ökumenikus szolgálatban, a tanulmányi munkában is kivették a részüket. Ez a gyors és sok mindenben a korábbiaktól eltérő helyzet hamar kihívta ellentétét. A külső előítéletek elmúltával újra végig kellett gondolni: mi is tartja össze ezeket a gyülekezeteket? A közös hit? Hiszen ezeknek az újprotestáns közösségeknek a hite és kegyességi gyakorlata a puritanizmus hagyományaira épül, amit a történelmi protestantizmus is tolerál. Vagy talán egy külső szociológiai tényező az összetartó erő? Például az, hogy az újprotestáns közösségeknek a hite és kegyességi gyakorlata a puritanizmus hagyományaira épül, amit a történelmi protestantizmus is tolerál? Vagy talán egy külső szociológiai tényező az összetartó erő? Például az, hogy az újprotestáns közösségek tagságának többsége kisember? Az 1940-es években kibontakozódó művelődésügyi forradalom, a népi gyökerű értelmiség megjelenésével ez a kép is változott. Egyre több, magasan képzett ember jelent meg az új protestáns gyülekezetekben. A társadalmi felértékelődéssel párhuzamosan egész sor szakadár csoport alakult ki, amelyek világidegen gondolatokat hirdettek a fennálló rendszer elleni éllel. Gyakran érveltek azzal, hogy nem szabad politizálni, jobban el kell zárkózni a világtól, mert az egyház annál erősebb lesz lelkileg, minél rosszabb körülmények között él, minél ellenségesebb az államhatalommal. Ez természetesen az önkorlátozó, konformista egyházpolitika hátterén sok hívőre talált. A fokozódó liberalizálódás kisebb-nagyobb „piszkálódásoktól” eltekintve megtűrte ezeket az irányzatokat, mivel jó eszközt látott bennük arra, hogy a vallást bomlassza, gyengítse. Az egyházvezetés pedig a maga, kis lépésekre, mindennapi megalkuvásokra épülő egyházpolitikájának legnagyobb ellenfelét látta benne, mely ellen - néha külső karhatalmi eszközöket is segítségül kérve - kemény harcot folytatott. A szakadármozgalmak legfőbb táplálója az a „mártíromságtudat” volt, ami a kisebb kellemetlenkedésekből glóriát font az egyház rendjét renitens módon felrúgó lelkipásztoroknak és híveknek. A szektás izolációra való törekvés, a különböző karizmatikus furcsaságok keresése, a társadalomtól való Horváth Balázs felvétele 18 HARANG
