Harang, 1990 (2. évfolyam, 1-25. szám)

1990-10-01 / 23. szám

GYÁSZOS TEMETES

Fiatalember halt meg a faluban, két fiút, feleséget hagyott maga után. Gyilkosság áldozata. Beteg volt, többször műtötték, de más is közrejátszott... Rendes, szófogadó, családszerető volt a maga módján. Dolgozott, a házban és körülötte javított-szerelt, ahogy azt faluhelyen tenni kell. Néha bevonult a kórházba, otthon pihent, beszedte a gyógyszereket. De unatkozott napközben, ezért elment hazulról, hogy társaságban legyen. Társaságra két helyen talált, az öregnél és a kocsmában. A kocsmában elálldogált egy üveg sörrel, kólával. Az öregnél, vagyis a bögrecsárdában inni kellett. Házipálinkát, házibort. A fél gyomrának, a beteg májának nem tett jót a tisztítatlan, hatvanfokos tüzes ital; a pancsolt, garázsban érlelt bor nohából, otellóból. Nem ő az első eset a faluban.

A temetés háromkor lesz. Még húsz perc van addig. A gyilkos itt áll a gyászolókhoz közel, mutatják, melyik az. Ő nem iszik a saját főztjéből.

A ravatalozó előtt kis térség, a nyitott koporsó pedig még odabent. Egymagában. Bentről Villány kandeláberek ragyognak. Furcsállom, hogy a hozzátartozók kint ülnek és állnak oldalt, a koszorúk-virágcsokrok mellett. Néha bemegy valaki, aki kíváncsi a halottra, még egyszer látni kívánja.

Az épület kopott és sivár, vakolata hullik, drapéria nincs. Csend van, csak a feleség sírása hallatszik.

Pontosan háromkor szétnyílik a tömeg és utat enged a papnak. Egyedül érkezett, bottal. Fekete palástja kopott, válla esett, háta görbe. Lassan lépked s aggódó tekintetek kísérik, én is arra gondolok, amire más: az egyenetlen talajon felbukik-e vagy sikerül bebotladoznia. Azt mondják, nyolcvanéves elmúlt. Sokat betegeskedik. Nemrég is volt temetés, két oldalról támogatták, fájt a torka is, úgyhogy most igen jó az állapota. Kár, hogy nincsenek itt az ellenzéki pártok, nem látja az SZDSZ-képviselők vezérkara. Ettől az idős paptól félnek annyira, hogy be fog tömi az iskolába, átveszi a helyi iskolákban az irányítást, szellemet és keresztény kurzust diktál? Beépül a tanári karba? Nem általánosítok, legyek konkrét, gondoljuk végig, reális veszély ez? Éppúgy az élet ismerete nélkül vagdalkoznak és hoznak vagy utasítanak el törvényeket, mind elődeik. Ennek a községnek háromezer lakosa van. Nem lepusztuló, sorvadó település! De ha a nyolcvan valahány éves plébánost már támogatni sem tudják, már ő se lesz, majd kiszalad valaki a városból vagy egy másik faluból a fontosabb teendők ellátására.

Kihozzák a koporsót meditálásom közben, már rajta a fedele, s nem állják két oldalt, ahogy szokás. A pap imádkozni kezd, emlékezik az elhunytra; békére, megnyugvásra inti az élőket, énekel. Néhány öregaszszony kíséri énekét.

Ezután a pap botjára támaszkodva a koporsóhoz biceg, bészenteli. A negyven év alattiak jó része nem tudja, mit csinál, és miért. A kisfiúk, kislányok szájtátva nézik.

Majd négy férfi - nem feketében, sőt, egyikük munkaruhában - felemeli a Szent Mihály lovát és elindul a megásott sírhoz. Nem várják meg a gyászolókat, akik sokára ocsúdnak. Az özvegy és a gyerekei jó húsz méterrel a koporsó után futnak. Majd többen felszedik a koszorúkat, a drága, gyönyörű csokrokat, és viszik utánuk. Köztük téblábolva még a család és más gyászolók, rendetlen összevisszaságban.

Ének és zene nélkül érkeznek meg. Talán, ha kétperces ima következik, és máris leengedik a koporsót, dörömbölnek rajta a göröngyök. A tömeg egy része kiválik, odamegy kondoleálni. A két fiú nem tudja, mit kell csinálni, ritkán látott rokonok csókolják

meg őket, fapofával tűrik. A kézfogást sem ismerik. A papot valaki autóval hazaviszi.

*

Azt mondják, nyolc-tíz évvel ezelőtt még jött vele a kántor és jöttek ministránsok, hoztak fekete lobogót, keresztet. Segítettek az asszonyok. Ötvenen is énekeltek, kórusban válaszoltak, meghatározott rendben vitték a koszorúkat, gondosan ügyelve arra, főhelyre kerüljön a közvetlen hozzátartozóké, a jó barátoké. Hová lettek? Hát ide, ahol vagyunk. Na, de hol a következő nemzedék? Azok miért nem vették át tőlük a tennivalókat? Körülnézek, és igenis itt vannak a fiatalok, az elhunyt nemzedéke is. A nők már nem fejkendősek és nem is feketében jöttek. De itt élnek az új házakban, amiket még az idősek segítségével építettek. Benne az új bútor, a fagyasztóláda, a színes tévé és video, a nyugati kocsi az udvarban. Legyen. Az idősek megtanították főzni, mosni, takarítani a lányukat, menyüket. A fiúk szakmát tanultak, pénzt keresnek. De sok egyébre nem tanították meg őket. Miért nem adták át az ünnepek, a szertartások rendjét? Nem egy és nem két településen ennél sokkal rosszabb a helyzet. Itt legalább jelen volt az egyház, csak éppen azt az állapotot tükrözte, amibe került. Lecsupaszítva, megfosztva mindattól, ami évezredek alatt felhalmozódott. Jelen volt harminc percet, és se előtte, se utána. „Vallásos volt az elhunyt?” kérdem egy ismerőstől, aki a közelükben lakik. „A nyavalyát. Az esküvőjén járt utoljára templomban. És a szentségek felvétele nélkül halt meg. Nem is értem, miért pap temeti.” Miért? Mert toleráns. Mert szeretne jelen lenni. Ha tartja magát a szigorú kánoni szabályokhoz, még inkább kiszorul a magyar közéletből.

A másik hiányérzet világi természetű. A társadalmi ünnep, társadalmi temetés - a pártállam kiagyalt találmánya - évtizedeken át szívósan rombolta az évezredek hagyományát. A legtöbb esetben titokban suttyant be a pap a temetőbe. Nehogy a hozzátartozóknak, az élőknek baj uk légy en abból, beszenteli a sírt... Egy ember megbök: délceg férfi és uralkodásra termett nő áll a tömeg szélén. „Ez a nő volt a vébétitkárunk harminc évig. A férje pedig ávós százados. Sok minden tapad a kezéhez”.

Ezek után nem kérdem meg: miért? Miért nem jött el a fiatal férfi helyben lakó tanára-tanárnénije, s az egykori iskolaigazgató? Miért nem szervezte meg az egykori iskolai osztályt, akik állhatták volna sorfalat, valaki beszédet mondhatott volna! Miért nem énekelt az iskolai énekkar? Miért nincs énekkar? Miért nem adott cipőt a kislányára az anya, aki előttem áll? Strandpapucs van a gyerek lábán ugyanis és rózsás ruhácska. Vajon ezt is a pártállam számlájára kell írnunk?

Sajnos, igen. Mert az egykori iskolaigazgatótanár házaspárt megfélemlítették, elzavarták, leváltotta az egyik tanácselnök-kiskirály. Másutt mások olyan pedagógusokat neveltek, akik a lélektelen úttörőszellemet lélektelenül továbbadták, leépült a lélek, a test, leépítették a kultúrát. A külső, a forma többnyire kispolgári, kapitalista csökevény lett, az öltözködés, a megjelenés, a viselkedés is. Majd gyorsan jött a diszkó- és videokultúra, (ellenkultúra), ami elsöpörte a maradék igényeket. Aki vasárnap, ünnepen végigmegy bármely falu főutcáján: piszkos, munkaruhás, borotválatlan férfiakkal, otthonkás-slampos asszonyokkal találkozik. Miért épp egy temetésnek adnák meg a módját?

Forradalom zajlik ma Magyarországon, mondta nemrég egy vezető politikus. Kár, hogy nem látta ezt a temetést. S. L.

12 HARANG