Harang, 1990 (2. évfolyam, 1-25. szám)
1990-09-01 / 22. szám
túloldalról ciprusok és húszöles pálmák, ecset alakú píneák mártogatták feketülő lombjukat a vörös víztükörbe. Az innenső oldalon, a rakpart fölötti kanyar fövenyén gyerekek labdáztak. Még följebb, a vízimalmok sora közt, asszonyok mostak. Sulykolójuk csapása és a csapás toccsanása elkülönült, akár a molnárok kiáltozása a hadonászásuktól. A malmok kelepelése és a fölhányt víz locsogása, a két szakadatlan hangsor hamisan összecsalafintáskodott valami harmóniát magának. Sajnos. Minden sajnos. Szemjasza indokolhatatlan keserűséget érzett a gyomra tájékán. Akár valami bánatos állat. Holott minden sikerül. A birodalom szakadatlanul terjesz-Gémes Péter felvétele kedik és fejlődik, a városok gyarapszanak, az emberek meglepően fogékonyak az újabbnál újabb eszközök, eszmék és követelmények használatában és befogadásában, a gyermekek majdhogynem angyalok. A dolgok és folyamatok kristályosán értelmesek. Talán éppen ez? Hogy Haram, ha ölni tud, hát ölni kezd, s megteszi mind, mire képes. Mindegy kit? Miért ne volna mindegy? A válogatásra nincs kristályszabály. Szem jászának nem volt félnivalója a fiától: Haram semmiképp sem ölhetné meg őt, bármennyire szottyanna úgy a kedve - az angyalok léte fölött egyedül ő... az örök atya, a kitörölhetetlen! Nem! No nem! Hogy Haram és ő, és és és ő? Szemjasza a homlokát öklözte: tényleg, megölni sosem akarta, mégcsak átkot sem mondott rá, lázadni sem lázadt. Hogy szembeszegült volna Vele? Mindössze szabadulni szeretett volna Tőle. Teljes joggal, szinte az ő fölhatalmazásával: a lelkes lényeket mind szabadnak teremtette... Amikor pedig sikerül majd fölépíteni az új világot, és az új nép, az ember-angyal ivadék lerázza az ő törvényének összes koloncait, akkor nem is gyűlöli többé, haragot se érez majd iránta. Elfelejti. A feledés nem ölés. Azölés... Marad neki világ elég! Fölugrott, járkálni, majd futni kezdett a Szfinx körül, emberléptekkel, emberi erőfeszítéssel - úgy érezte, ezentúl embernek kell lennie teljesen, ez a megoldás, mivel angyalként őt semmi módon el nem feledheti. A test a megoldás, a hús! Húsban élni és hússal élni és húsért élni, ez az a kör, ami kiszakad az övéből. Aki szellem, az mindig egy kicsit vagy nagyon ó. Önakarat és valóságos szembenállás és tényleges feledés kizárólag a húson keresztül lehetséges. Bealkonyult. Énekszó csendült a folyó felől és Szemjasza, az eltökélt ember, máris visszafordult angyalérzékeihez. A Dár homokpadjának sekély vizéből a labdázó gyermekek eltűntek. Zsendülő lányok vonultak a helyükre, koszorúval a homlokukon, ölelésükben jázminágak. Az eltiltott tavaszünnep táncát készültek járni, s közben szirmot szórni a folyóba. Vajon minek ez nekik? Mire jó? Egy se tudja pontosan, hogy mit, miért, mégis kockáztatja a bőrét. Szemjasza orrába erőszakkal betört a jázminillat: keresztülvágott a várost belengő halszagon, füstön. Haram és zsákmánya vérének szagán is, amely még ott lebegett a Hermon csúcsa körül. Az emberek bolondok. Mi hibát találhatnak abban, amiben nincsen? Ami tökéletes? Ami a legapróbb részletekig végig van gondolva, számítva? Ami jó nekik? Ami százszor jobb annál, amit egy nemzedékkel ezelőtt álmodni sem mertek? Amiben nincsen idegen anyag, abba hogyan kerülhet? Honnan a gyűlölet Haram szemében? Ki oltotta belé? Szemjasza bátorságra, okosságra, erőre, nyugalomra nevelte. Lili? Lili örökre kigyógyult az érzelgősségből, Lili engedelmes, Lili hű. Honnan a gyűlölet? Hogyan kerülnek irracionális indulatok egy alapjaitól értelmesen szerkesztett világba? A Másik? Fény szántott végig a Dár szalagján. A túlsó, rég alkonyba merült part most angyaltekintetnek is áthatolhatatlanul fekete lett, az innenső fényes gyöngyházkígyó. A táncoló lányok fölsikoltottak, a partra futottak. A város fölé édes-csípős illatkorona ereszkedett. ♦ HARANG 57
