Harang, 1990 (2. évfolyam, 1-25. szám)
1990-09-01 / 22. szám
CZAKÓ GÁBOR (Regényrészlet) Angyalkönyv Szemjasza Haram fogantatása után nem hált többé Lilivel. Az éjszakákat a Hermonon töltötte. Vagy a szentélyben, vagyis a Szfinx belsejében, vagy és inkább a tetején - hőségben és zivataros jégesőben egyaránt. Lili eleinte kérdezősködött, de választ nem kapott; ő is hallgatásba merült, mire kérdést nem kapott. Próbálkozott a bőgéssel, Szemjasza észre sem vette. Lili végigment a skálán a néma egéritatástól a haját csomókban tépő fúriáig. Hasztalan. Koplalni kezdett, lefogyott, sápadt arcát pirosra festette, hosszúra eresztett körmeit bevonatta arannyal, fénytelen hajába rubinport szórt reggelente. Ének- és táncleckéket vett Dánitól. Dáni feleségeitől, Béántól és a fekete Zuzutól hárfázni tanult, meg férfibolondító buja praktikákat. Bevetni azonban nem sikerült őket: Szemjasza nem vett tudomást paradicsommadárnak öltözött, mozgó rózsakertnek öltözött feleségéről sem. Egyszer, midőn hosszasabban merengett Haram kiságya mellett, és elmélyültségében eltűrte, hogy Lili megérintse a kezét, az asszony összeszedte bátorságát, melléhez ölelte férje karját, és megkérdezte:- Szeretsz egy kicsit, uram? Szemjaszát mintha kígyó csípte volna meg, fölszökkent, ellökte az asszonyt.- Ostoba!- Egy szemernyit, uram! -könyörgött Lili és Béán tanácsa szerint forgatta a szemét, Zuzu koreográfiáját követve csilingeltette fülbevaló-kösöntyűit.- A világ végeztéig nem áldoztak anynyit asszonyért, amennyit én adtam érted! -Indult.- Éppen ezért szeress egy kicsit! - Lili férje után libegett Zuzu csáblépteivel, és be is szorította az ágy mellett a szoba sarkába.- Eressz!- Szeress! Szemjasza egy meggondolatlanul erős legyintéssel a csukott ajtón keresztül az előcsarnokba lódította feleségét.- Négymilliárd éve gyűlölöm ezt a szót! Ha még egyszer kiejted, meghalsz! - Átgázolt a deszkaszilánkokon, megállt Lili vérző, roncsolt teste fölött. - Meghalsz. Érted? És ez lesz a kisebbik rossz, ami érhet! - Fölnevetett, aztán eldübörgött - az összes ki nem adott indulat testté változott benne: irdatlan súlya alatt recsegett a márványpadló, Hermon templomhegye rengett a sarka alatt. Lilinek kificamodott a jobb válla, eltört néhány bordája és mind a két lába. Hangja is elhagyta, sírás, segélykiáltás nem szakadt ki belőle. A szolgák döbbenten lesték az oszlopok mögül - az űr ellenére tenni egy se merészelt. A tetőre menet elcsitult Szemjasza dühe. A hetedik lépcsőre érve előfütytyentette Armorost Lilihez. Menjen már le, a ráolvasások és gyógyfüvek tudósa, és tákolja össze. Fújhatott, de se társai, se az emberek miatt nem engedhette meg, hogy asszony nélkül éljen. És egy új asszony... egy másik ugyanilyen... brrr! Az éjszakákat éberen töltötte: ha nem kényszerült rá, a halandók szokásaitól megtartóztatta magát, hogy el ne merüljön bennük, mint az ezer teve súlyú óriásgyíkok a Déli óceán álnok hínáröbleiben. Mint Dáni, Armoros és a többiek. A Hermonon esküt tett kétszáz elszánt világteremtő között már jócskán akadt elhízott, részeges, szatír, aki hetvenhét ágyast tartott, köztük kislányokat és reggeltől estig cicázott velük, és fiúszerető, aki naponta tucatjával fogatta magának a pelyhedző kamaszokat, és bestiális, aki tehenekkel, cápákkal, teknőcökkel, baziliszkuszokkal nemzett soha nem látott ivadékokat.- Nézd, fejedelmünk, mit teremtettem! - mutatták be büszkén kilencvenkilenc fejű hidralányukat, emberből sárkánnyá, sárkányból emberré vedlő fiacskájukat, vámpírcsecsemőjüket, farkasemberkéjüket, hétfejű gyíkjukat, medveölő méheiket, szirénjeiket, kentaurjaikat, rókalányaikat, óriáskalmárjaikat, minotauruszaikat... Szemjasza komor biccentéssel megdicsérte őket és műveiket - talán. Egyébiránt hallgatott, mint a Szfinx, mert ő volt az; társait rendszerint a Szfinx alakjában fogadta. Az emberhús bármi más anyagnál keményebben nyűgözte. Persze orrszarvú se bírt lenni hosszadalmasabban és tamariszkusz és polip se, és semmi, ami valami. Valami egyféle, szóval zsákutca, ahonnan jó, ha ezer nemzedék múlva lehet áttörni valami másmilyenné alakulgató fajba. A Szfinx legalább ember, oroszlán, angyal, skorpió, bika, kos; bronz, és ezüst és arany és karneol és zafír. Legalább és legföljebb, Szemjasza komor biccentése önmagának is szólt - nem csapta be magát. A többiek akartak hús lenni. Kivétel talán Dáni; Dáni örökké átváltozott anélkül, hogy tartott volna bárhonnan bárhová. Amikor befejezték hencegésüket, Szemjasza egy északi fény villanással, amit még Őtőle lesett el, elparancsolta őket - szerelmes kobrájuk vagy asszonyuk mellé. Maga pedig feküdt mozdulatlan a csillagok alatt, amelyek közé nem fog többé visszatérni a saját szabadságából. Várt. Várt hajnali csillagfogytáig hosszú esztendőkön át. Alatta a város, mint csillogó vér a fekete bőrpáncélon, terjedt körben, föl a dombokra, be az erdőbe, ki a túlparti sivatagba. Éjszakái egyre ragyogóbbak lettek, szaga sűrűbb, csípősebb, alvó némasága tompa korgássá dübörödött: az örökké csikaró óriás bendő szakadatlan emésztette lakóit és a fölfalt tájat. Szemjasza azt érzékelte, amit akárki halandó érzékelt volna a helyében, ha a Szfinx tetején nyűglődi éjszakai álmatlanságát, hiába feszítette meg összes angyali képességét. Nem jött semmi jel Őtőle és a Másik is hallgatott. Csak Hannókh bélmoraja. Fönt a magasban az Úr csöndje: mintha valóban olyan üres volna, amilyennek az embereknek leírta. Ő hallgatott. Haragjának jelét nem adta, ám annak se, hogy irgalmát megvonta volna. Szemjasza bármikor megszólíthatta volna, hiszen az összes teremtmények számára nyitva áll az Ő szeretete. Hanem éppen ettől csömörlőttek meg a lázadó angyalok. Hermon hegyén úgy döntöttek, hogy vége, soha többé, ők Eléje többé nem állnak, Előtte meg nem hajolnak, Neki hozsannát többé nem zengenek. A szeretet mézes nyálát egyszer s mindenkorra kiköpik. Szemjasza tartotta fogadalmát, várt. Pontosan tudta, hogy az ö szeme rajtuk van, és személy szerint rajta. Tekintete belefúródik az övébe, hiába fekszik hason, hiába vájja arcát a Szfinx előtti tér alabástrompadlatába. A Szem rezzenéstelen volt. Nyugodt, türelmes, örök. Semmi indulat, semmi harag - nyoma se annak, ami elöntötte Adam Kadmón paradicsomi lázadásakor - és semmi idő. Igen, Szemjasza hiába menekült az emberi elől, az időt vállalnia kellett. És ahogy éjszakáról éjszakára eltelt egy földi nap, egy embernap; és bármennyivel is több van belőle: egy angyalnap. Az ő számára semmi, semmi sem múlt el. És soha nem is fog elmúlni semmi. Amit a teremtéskor elkülönített magából, hogy az ne ó legyen, hanem anyag, idő, erő és lények - semmi. A végtelen teljességhez képest bármi akármennyi - semmi. Csapda - csikorogta az angyal.- Szemjasza hol vagy? A kérdés nem hangzott el. Hallgatott a Másik is. Szemjasza gyakran érezte a jelenlétét. Különösen esik- ► HARANG 55
