Harang, 1990 (2. évfolyam, 1-25. szám)
1990-09-01 / 22. szám
tudom, hogy örömest kívánnád tudni, mint esett szegénynek halála, mind téntával, mind könyhullatásimmal leírom, ha szinte az által megszaporítom is keserűségemet. Úgy tetszik, hogy az utolsó levelemet az elmúlt holnapnak 25-dik napján írtam vala. Azután szegény mind nagy bágyadtságokot érzett. Igen keveset, de másként mindent a szokás szerént vitt végben. Abban a gyengeségiben is az esztergában dolgozott első Áprilisig. Az nap pedig a hideg erősen jött reá, és annál inkább meggyengítette. Másnap jobbacskán volt. Virágvasárnap a gyengeség miatt nem mehetett a templomban, hanem a közel való házból hallgatta a misét. - A mise után, a mely pap oda vitte neki a szentelt ágat, térden állva vette el kéziből, mondván, hogy talám több ágat nem fog venni. Hetfűn jobbacskán volt - kedden hasonlóképen - még a dohányt is megkívánta és dohányozott. De azt csudába mindenikünk benne, hogy ő semmit halála órájáig a háznál való rendben el nem múlatott, se meg nem engedte, hogy ő érette valamit elmúlassanak. Mindennap szokott órában felöltözött, ebédelt és lefeküdt. Noha alig volt el, de mégis úgy tartotta a rendet, mint egészséges korában. Szeredán délután nagyobb gyengeségben esett, és csak mindenkor aludt. Egynéhányszor kérdeztem, hogy mint vagyon? csak azt felelte: „Én jól vagyok, semmi fájdalmat nem érzek.” Csütörtökön, igen közel lévén utólsó végihez, elnehezedék, és az Urat magához vette nagy buzgósággal. Estve a lefekvésnek ideje lévén, kétfelől a karját tartották: de maga ment a hálóházában. A szavát igen nehéz volt már megérteni. Tizenkét óra felé étszaka mindnyájan mellette voltunk. A pap kérdette tőle, ha akarj a-é felvenni az utólsó kenetét? Intette szegény, hogy akarja. Annak vége lévén, a pap szép intéseket és vígasztalásokot mondván néki, nem felelhetett reája: noha vettük észre, hogy eszén van - azt is láttuk, hogy az intéskor a szemeiből könyhullatások folytának. Végtire szegény ma három óra után reggel, az Istennek adván lelkét, elaluvék - mivel úgy holt meg, mint egy gyermek. Szüntelen reá néztünk: de mégis csak azon vettük észre általmenetelit, amidőn a szemei felnyíltak. ő szegény árvaságra hagya bennünket ezen az idegen földön. Itt irtóztató sírás-rívás vagyon közöttünk. Az Isten vigasztaljon meg minket. Rodostó, 8. April. 1735. Itt, édes néném, könyhullatással eszszük kenyerünket, és olyanok vagyunk, mint a nyáj pásztor nélkül. Másnap szegénynek a testámentumát felnyitottuk és elolvastattuk. Mindenik cselédinek hagyott. Én nekem ötezer német forintot. Sibrik uramnak is annyit. De mindenikünknek azt a pénzt Francziaországban kellene felvennünk - mikor veszszük fel, Isten tudja. A vezérnek szóló levelit is elküldöttük, a melyben kéri szegény, hogy bennünket el ne hadjon. A testet másnap felbontattuk, és az aprólékját egy ládában tévén a görög templomban eltemették. A testet pedig a borbélyok füvekkel bécsinálták; mert még nem tudjuk, mikor vihetjük Konstanczinápolyban. A borbélyok szerént nem kell csudálni halálát; mert a gyomra és vére tele volt sárral. Az egész testit elborította volt a sár. Az agya veleje egészséges volt, de annyi volt, mint két embernek szokott lenni - esze is volt annyi, mint tizenkettőnek. A szívét Francziaországban hadta hogy küldjük. A testet husvét után egy nagy palotán kinyújtóztattuk, a hol isteni szolgálat volt harmadnapig. Mindenféle embernek szabad volt a testet meglátni. Harmincz török is volt egyszersmind, a ki látta, és a kik jól üsmerték szegényt, de mégis nem hiszik, hogy megholt, hanem azt hirdetik, hogy titkon elment, és mi mást öltöztettünk fel valakit helyében. Bár igazat mondanának! Tegnap az isteni szolgálat után a testet koporsóban zártuk, és egy kis házban tettük a hol leszen mindaddig, még szabadság nem lesz, hogy Konstanczinápolyban vihessük. Rodostó, 16. Apr. 1735. 50 HARANG