Harang, 1990 (2. évfolyam, 1-25. szám)
1990-09-01 / 22. szám
Ki emlékszik még a húsvéthajnali arany vízre - források, kutak vizére, amelyben az új élet kezdetén megmosakodtak a falusi emberek, vagy a Szent György-napi harmatra, amely lepedőre szedve a jószág itala lett? Nem babona-varázslat tudatában, hanem annak a bibliai műveltségnek a birtokában, amely ószö /etségi könyvek lapjairól mint áldás szállt a népiélekre; mert áldást jelent a harmat a zsidó műveltségben, s áldás az a kultúra is, amit népünk évszázadok során átvett az Ószövetségből. Zsidó-keresztény örökségről beszél Európa, s a kettő igazolására legyen itt egyetlen példa a katolikus liturgiából, amelynek afféle paraliturgikus változatát jelentheti már a mindenszentek esti temetőjárásban a kereszt alatt elénekelt zsoltár: „De profundis clamavi ad te, Domine.” Azaz: „A mélységekből kiáltok fel tehozzád, én Uram”. Gyerekként hallottam először a szívbe markoló dallamot, falusi temetőben, fejkendős asszonyok énekelték. „Belém költözött” a zsoltár, a hol felívelő, hol pedig leeső hangsor, mint Mozart egyik legnagyobb remekművének, a gmol) szimfóniának első tételíve. Később tudtam meg, nagy diákként, a zsoltárdallam nem más, mint egy több évezredes zsidó bűnbánati ének vándortípusa. így is nevezi a zenetörténet: tonus peregrinus (=vándortónus), és hogy köze van Mozarthoz is: Requiemjének első és utolsó részletében tűnik fel. („Te decet himnus, Lux aeterna...”) Vagyis ez a érzésben különbözik a régi vágású parasztember halálélménye a modern városlakóétól, akinek tudatkészlete bizonyára bőségesebb és szélesebb körű, élete okszerűbb, de valami mégis hiányzik belőle: az egységes, kultikus gyökerekből táplálkozó világkép, amely minden heroikus nagy kultúrának szülőanyja és eszményképe, oka és célja egyszerre.” A néprajztudós pontosan rávilágít korunk érzéketlenségére és megmutatja a régi és az új kultúra közti különbséget: amott a néplélek érzékenysége, felfogóképessége határozza meg a műveltségalapot, emitt pedig a „hideg ész” tündököl. Mekkora különbség! Az iskolázottság persze nem lehet közvetlen oka annak a „felejtésnek”, amely egyre inkább kikapcsolja a hagyományokból eredő műveltséget, mégis úgy tűnik: a túltechnizált világ már észre sem vesz egy gyönyörű pásztorfaragást (hogy a hagyaték egyik leggazdagabb tárgykörét említsem), meg sem hallja a pünkösdölő ősi történeti utalásait, s ki gondol arra a pogány ősöktől megörökölt tradícióra (s már a szorosan vett hagyományokról beszélünk), amelyre keresztény jelképek épültek, helyesebben: a régi szimbólumok telítődtek új tartalommal. Népünk ma is nagyon fogékony a jelképekre, melynek „erdején át viszi” életútja. Könnyen napirendre térünk pl. szólásmondásaink felett (még jó, ha tudunk egyet-kettőt), s nem érezzük: a mögöttük lévő tartalom olykor egész művelődéstörténetet sejtet. Csak hát azok is hiába írtak/írnak, akik ezt pontosan tudják: a néprajztudósok, közöttük is a vallásos szférát kutatók. Emlékeztetnem kell Bálint Sándor tudós barátjára: Scheiber Sándor professzorra, akinek r ARANYVIZ FAKAD Folklór és tárgytörténet című kétkötetes munkája alapvető a zsidó-keresztény hagyományismeretben. Igaz, külföldi költségen jelent meg, még 1974-ben, de most, egy új műveltségformálás kezdetén vissza kell térni hozzá. Ezekből a kötetekből látható, mennyire érzékeny népünk a mély kultúrára, amelyről kiderült: a legmagasabb régiókban képviseli magyarságunkat Európában. Összetett emlékképeink vannak a múlt időkről, főleg a szellem régióiból, ahol végül is eldől egy nemzet sorsa. Az elmúlt évtizedek nagy hibája volt, hogy éppen ezt a regionális vonulatot kapcsolta ki, mivel szorosan összefügg a Elsőáldozó kislány Boldogon HARMATO zenei tradíció (is) beleivódott az európai magas és mély kultúra szövetébe, és már senki sem kérdezi, honnan való. Énekli. Hajdan így lehettünk egyek a „világkultúrával”, a musica mundanával (világzenével) egységes gyökérrendszer volt táplálója minden kor nagy kultúrájának. S most idéznem kell Bálint Sándort, aki ennek a műveltségegységnek széthullása miatt kesereg amikor a hazai népi halálélményről, halottlátók középkori adottságairól ír: „E látók bizonyára még a középkor magasrendű lelki kultúrájának, elragadtatott világának hírmondói. Egyszerűségükkel, nagyfokú lelki koncentrációjukkal a létnek olyan tájait is ismerhetik, amelyek a modern, racionálisan művelt ember előtt teljesen idegenek. És voltaképpen ebben a világ-Nógrádl (varsányi) processzió érkezik a mezőkövesdi Jézus Szívé-búcsúba (Kunkovécs László felvételei) 10 HARANG
