Harang, 1990 (2. évfolyam, 1-25. szám)
1990-08-13 / 21. szám
A beszélgetés 60-70-80 éves hajléktalanokkal készült, akik többségükben még mindig hisznek abban, hogy életük jóra fordul. A helyszín Kőbánya és Törökbálint.- Kapott ideiglenes személyi igazolványt?- Igen, és majd egy hónap múlva kell menni az állandó igazolványért. A munkaszerződésem is megvan, hétfőn állok munkába.- Mennyi lesz a havi fizetése?- ígéretet kaptam arra, hogy a 12 ezer forint meglesz. Ha a legelső fizetést megkapom, minden számításom az, hogy azt az életet, amit azelőtt folytattam, visszaszerzem magamnak. Úgy lettem hajléktalan, hogy elváltam a feleségemtől, rossz társaságba, majd börtönbe kerültem. Míg bent voltam, elvették a lakásomat. Amikor kikerültem, már semmim sem volt. Semmim az égvilágon.- Mielőtt idejött a Bánya utcába, erre az átmeneti szállásra, hol töltötte a napjait?- A Keleti pályaudvaron. Körülbelül három hónapig alkalmi munkából éltem.- Úgy látom, önnek nincs sok személyes holmija... Egy öltöny van a párnája alatt, az ágy alatt néhány reklámszatyor, egy kitaposott cipő... Hány cipője van?- Két rossz.- Azt mondják, hogy szinte hetek óta egész nap fekszik. Talán jobb lenne kórházba mennie.- Az a helyzet, hogy be akartak tenni kórházba, de aztán nem lett belőle semmi. Nagyon rosszul vagyok...- Családja soha nem volt?- Volt nekem, de azt sem tudom, hogy merre vannak. Egy gyerekem van.- Nem tudott volna még egy otthont teremteni?- Hát minek már nekem az otthon? Az ember hazamegy egy üres házba... megnősülni pedig? Minek? Akit a kígyó megcsíp egyszer, az a gyíktul is fél.- Tudna változtatni az életén?- Majd csak a koporsó, a szemfedél, meg a sírásó. Ezen már csak az tud segíteni. Ezen már senki.- Ön ennek az átmeneti szállásnak az egyik gondnoka. Nagyon fiatal ember. Mióta van itt?- Ebben a házban december nyolcadika óta, de az aluljáróban kezdtem én is. Tudja, ez a változás nagyon kevés!- Miért, mi kellene még? Soron kívül, szociális alapon elintézik a munkakönyvét, a személyi igazolványt...- Egy-két embernek! Hosszú hónapokat várunk arra, hogy valami papírt elintézzenek. Iratok nélkül csak alkalmi munkát tudnak vállalni.-Tud valamit tenni ezekért az emberekért?- Nem sokat. A melósokat keltem reggel, mentőt hívok, orvost hívok, gyógyszereket osztok.- Az ön sorsa hogyan fog megoldódni?- Nem tudom. Valamikor fönn voltam, most lenn vagyok. Hogy mikor tudok újra visszakapaszkodni, azt már nem tudom.- Volt lakása is?- Valamikor volt, igen. Volt kocsim is. Valamikor még revüben táncoltam. Baleset ért, eltört a gerincem, a feleségem elvált tőlem. Aztán elkezdtem inni. Most pedig itt vagyok. Szeretem ezt a munkát, most ez a munkahelyem.- Mióta él így?- Három hónapja.- Azelőtt hol volt?- Hajdúnánáson, de kirúgott a feleségem, mert tüdőbajos vagyok. Most csak azt szeretném megkérdezni, mit csináljak? Nekem hétfőn lett volna munkahelyem. Bementem megcsináltatni az orvosi papírt, erre beutaltak a kórházba. Már holnap sem dolgozhatok. Azt mondták, pihenjek. Azt szeretném megkérdezni, hogy miből éljek meg? Eddig alkalmi munkából éltem, utcát sepertem. Most azt sem csinálhatom. Öt forint sincs a zsebemben. Nincs mit ennem. Itt csak az ágyat adják, mindenki önellátó. Aki nem tud dolgozni, pénze sincs. Senkitől sem várhatok semmit.- Mikor a feleségem meghalt - ennek pontosan 11 éve -, volt egy ismerősöm, nálam volt segédmunkás. Neki Kapos-Ebéd ingyen, újra Hogy ízlett az ebéd? Kérdezném mesterségem szerint az ingyenkonyháról kilépő - inkább botladozó, tébláboló - embereket, időset és fiatalt, nőt és férfit, pontosabban egykori nőket és férfiakat, akik elhasznált, törődött, ápolatlan, beteg testüket vonszolják, valamikori önmagukat. Milyen volt az ingyenleves, híg vagy sűrű, a főzelék rántásból állte, na, és a hús, puha vagy mócsingos, fogatlan szájuk miként nyammogta el? Állok a Tömő utcában, a Józsefváros vigasztalan, piszkos ege alatt és tudom, nem megyek be az ebédlőbe, ahol Teresa nővér leányai szorgoskodnak, és kinn sem kérdezek. Milyen jogon bámuljam a kanált emelő reszketeg mozdulatukat, ahogy a lé szájukba (s valamennyi le) csurog, nyelőcsövük a birtoklás izgalmi állapotába kerül? Nézem az arcokat, látok-e rajtuk megalázottságot? (Ami rajtunk, kívülállókon kellene, hogy legyen!) Inkább zavart böfögést, a nyíratlan bajuszon kenyérmorzsát, elkent zsírfoltokat állón, pulóveren, télikabáton (mert van, aki nyáron is azt visel). Na és a múltjuk, életük? Azt hogy viselik? Sőt: hogyan viselik el? Kiégetten, fásultan, áléit tudattal, beletörődve, elmeszesedett erekkel? így is - úgy is. Kérdezni éppen lehetne, válaszra, összefüggésekre azonban úgy tűnik, már nem sokuknál számíthatnánk. Pedig érdekelne: hittek-e életükben és miben? Úgy értem, volt-e hitük a hétköznapok leküzdéséhez, a távlatok kereséséhez, lelkűk üdvösségéhez? Egyáltalán, foglalkoztak-e ilyesmivel, vagy csak fölkeltek hajnalonta a rozsdás ébresztőóra recsegő-repedt csengőjére? Hogy miért föltételezem a rozsdát, a recsegést? Mert nem hiszem, hogy csupa jómódból lecsúszott ember téblábol előttem. Előttünk. Nem fordult itt annyiszor a világ, hogy egyszer lenn, egyszer fenn lettek volna. Aki csúszott a történelmi korokban, 1944- től napjainkig, az csúszott... Legföljebb aljamunkára, trógerolásra, alkalmi szennyek eltakarítására volt rájuk szükség. Igaz, ők sem tudtak sokkal többet adni. Hol ettek évekig, akik az első hírre, az első nap már idevonultak? Micsoda zarándoklat volt ez, lobogók, zászlók, ének nélkül? S hol esznek azok, akik nem tudnak sem idejönni, sem máshová? Fájdalmas kérdések, válasz nélkül. Amit nem old fel egy-egy jóízű ebéd elfogyasztása sem. (siklós) 18 HARANG Amíg bírok,
