Harang, 1990 (2. évfolyam, 1-25. szám)
1990-04-18 / 16. szám
Égi és földi látomások A kiállítás, amely hetekig volt látható a Vigadó Galéria három termében, adósságtörlesztés is: Szilárd Klára, (Claire Szilárd) az Izraelben élő, világszerte ismert magyar festőművésznő először mutathatta be nálunk akvarell és olajképeinek fantasztikus fém-üveg szobrainak, üvegablak terveinek töredék-hányadát, • (a legtöbb ablak izraeli zsinagógákat ékesít) egy vibráló életmű legszebb darabjait. Tudtam róla korábban is. A Vasárnapi Újságban Rapcsányi László szólaltatta meg a „sok nyelvű” művésznőt, aki ma is őrzi az erős magyar nyelvet, és szívében legerősebben a magyar földhöz kötődik... Fent beszélgetünk a Galéria legnagyobb termében: előttem az Izraeli fák akvercllsora, jobbra a „világtalan” Jeruzsálem növényerdős olajképe, beljebb a másik teremben a sivatag homok- és sziklatengere „hullámzik” a tablókról, mögöttem pedig az Univerzum lélegzik, és lehulló sugarak özönében feltűnik a csillagok virága, az egzotikus naplemente, a ködfoszlányok kék-fehér „paplana”. Minden olyan megnyugtató, finom és sejtelmes, amilyennek a női lélek látja (- szeretné látni —) világok dúló harcait. Harca volt elég Szilárd Klárának is: az életéért, a tehetségéért, zord időben, amikor „az ember nem csak pénzért ölt”... Pestről indult, miután áthúzta a szülői elhatározás békés tervét és ellene mondott az ügyvéd-apának, aki katonatiszt is volt a háború előtt, és korán meghalt. Klára a szívére hallgatott: jó ösztönét követve a „szép avvocato-ja” (ügyvédje) lett, ecsettel a kezében Örkényi-Strasser festőiskolájában Bemálh Aurél növendékeként, előzőleg pedig a Notre-Damc de Sión apácáknál évekig franciát tanult. De figyelte Koffán Károly, és a „római iskolás” Istokovics Kálmán keze mozdulását, kontúrok és színek játékait. A békés időnek 1944 véget vetett. Zsidó származása Szilárd Klárát menekülni kényszerítette. Okosan-fantaszt ikusan cselekedett: Koffán „hamis papírokat” rajzolt neki színes tintákkal, Laczkó Mária névre, és (Szilárd) Laczkó besétált az „oroszlánbarlangba”, hogy biztos óvóhelyet leljen: egy német katonai kórházban tisztviselő lett. Pápa, Bécs, majd Bard- Harzburg kórházi állomásai után főorvos ezredes „főnöke” révén nekivághatott a svájci határnak. A Rajnán akart átúszni -mint mondja: bár megtette volna -. azonban egy Hitlerjugend „ajánlatát” fogadta el: „Átsegíti őt a határon.” A vége a Gestapo börtöne lett, őt pedig halálra ítélték. Bibliát adtak a kezébe: „Reggel kivégzik. mert kém.” A reggeli hívás azonban már a szabadságnak szólt 1943 áprilisában, s franciákkal gyalogolhatott át egy kiszáradt folyóhídon Svájcba. Helyesebben: vitték, mivel a szakadó esőben tüdőgyulladást kapott. Svájc lágere sem volt fenékig tejföl. Szilárd Klára tehetsége, a genfi főiskolai rektorhoz eljuttatott kérelme, emelte ki a „férgesnek, büdösnek” nyilvánított menekültet a táborból... Géniből Zürichbe települt, s egy Kodály-Bartók növendék felesége lett: Baum Imréé, akinek az izraeli Filharmónia ajánlott fel szerződést. 1970-ben a férj meghalt, a következő évben Szilárd Klára Rózsa Péter (Rózsa Marika színésznő bátyja), a kitűnő szobrász felesége lett. Házuk Jaffán van, a tengerparton. Amolyan „álomkastély” - mint mondják azok, akik szentföldi útjukon betérnek a művészházaspárhoz. Ajtajuk mindig nyitva áll, a szívük is. Szilárd Klára pedig nem fukarkodik a vendéglátással, a művészet házában a lélek-gazdagítással... * Különös, senkihez sem hasonlítható világ Clair Szilárdé. Nevek csak átsuhannak az ember gondolatán: Gulácsy, Csontváry, Bernáth. aztán megállapodik a képzelet: látomások tartják fogva, s mintha már nem léphetne tovább. A magamféle falusi származású paraszt-értelmiségi persze először az életképeknél áll meg: izraeli, arab utcák, emberek...- Mert nagyon szereltem (szeretem!) a magyar vidéket - mondja Szilárd Klára -, bejártam kisházára tájait, Nógrádot, Kalotaszcgcl, a Dunántúlt, a Felvidéket, fiatalon, amíg otthon éltem, s akkor kezdtem el rajzolni paraszti arcokat, jeleneteket, utcákat, házakat... Izraelben folytatódott a szenvedély, ottaniakkal, de a „háttérben” - átmentett honi életképeimmel - a magyar vidék áll - ma is.- És a sivatag?- A termelés nekünk ajándékozott csodája. - Unalmas táj... - Téved. Ki kell nyitnia a szemét az embernek. Olvassa el ezt a pár sort rólam! (Olvasom): Szilárd Klárának, mint hajdani prófétáknak, sikerült menedéket találnia a sivatagban, s ott véghezvinnie metamorfózisát. Valóban csupán ennek a sivár vagy vad univerzumnak fenséges magányában lehetséges a titkos és isteni gondolatoknak a revelációja...”- Tudja, sehol ilyen döbbenetes mértékben nem találja szembe magát az ember a természet őserejű alkotó és formáló dinamikájával, sehol sem kerül ilyen közelségbe a megfoghatatlan Isten fogalmával. sehol sem döbben annyira rá, hogy milyen jelentéktelen, kicsi és tűnő porszem a világegyetem óriási dimenzióiban. Állok Szilárd Klára sivatag-képei előtt, nézem a homokbuckák „hullámzását”, az őskori táj titokzatos tonnáit: az archeológiái idővel játszom, s a művésznő látomásaival. „Csodálatos a nagy egységek, a roppant mennyiségek e szilársága” - idézhetném Kosztolányit, de a mozgások ilyenféle stabilitása is: ha távolodsz (lépteiddel) e képektől, távlatok nyílnak, a vizualitás törvénye óv a közelebbi látástól: könnyebben botolhatsz! Szilárd Klára megjárta a sivatagokat: hátizsákkal, aludt a földön viperáktól, skorpióktól veszélyeztetve. S innen nézhetett a csillagos égre - mint Saint Exupery a pilóta és a költő, amikor kényszerleszállást hajtott végre a sivatagban.- Az Univerzum? Egy napon rádöbbentem: meg kell próbálnom lerajzolni a planétákat, mintha bennük volnék. Megfesteni a világűrt, mert még nem festette meg senki... Á csillagok: virágok, s e képi világhoz úgy társulnak a fém-iiveg szobor-planéták, mint kiterített ég-vászonhoz a földi valóságok. Szilárd Klára valami nagyon fontosat tud égi és földi összetartozásáról. TÓTH SÁNDOR (Claire Szilárd képei a 30-31. oldalon) HARANG 29