Harang, 1990 (2. évfolyam, 1-25. szám)

1990-04-18 / 16. szám

Kínai stilusu katolikus oltár

ismertesse honfitársaival hitkülcléri munkássága területét. Kínál. Túlzás nélkül mondhatjuk, hogy Erdélyi atya volt hazánk első kínai tudósítója. A Sionban és a Magyar Állam ban közölt tudósításául nemcsak a hittérítői munka nehézségei tárultak az olvasók elé. hanem az akkori Kína egyszerű lakóinak sanyarú élete is. Egy kis kötetet kitévő írásai ma is élvezetes és tanulságos olvasmánynak bizonyulnának. (írásai érdemesek a kiadásra.)

Hitkiildérünket különösen nyomasztotta a kínap parasztságot gyakran súlytó éhínség. Erről újra és újra beszámolt leveleiben. Az I87S. június 26-án keltezett beszámolójában azt írta: „Múlt levelemben, a jelen év elején írottban - némi gyönge rajzolatát áriám ama nagy nyomornak, mely népünkre nehezedett: elvezettelek az éhség okozta ínség csarnokába. most lépjünk be és lássuk közelebbről a köznyomornak rémítő képét! ...és ne irtózzál legalább hallani ama szörnyűségeket, miknek én szem- és lultanúja voltam. Elsőbben is nézzük a falvakat: egyes családokat. A férfiak többnyire kik lehették oda hagyván családjukat. kiköltöztek, otthon hagyván nejeiket, kis gyermekeiket minden eledel nélkül, a meddig lehetett vad füvekiQNáC

kel. gyökerekkel táplálkozván tengődtek néhány napig: több mérföldet meghaladhatsz a határban, nem látsz egyebet. mint magas lakat, kérgüktől megfosztva, kiszáradtak. mert héjukat lisztté törve eledelül használták, e silány táplálék azonban csak reserválta őket egy nagyobb nyomorra: az éhenhalás lassanként beköszöntött a családokba és vele együtt a nceessitas ember-lnissal lápiák kozni! Majdnem közönséges eledellé vált az immár némely helyeken: a mi megyénkben is nem ritka esel: a sokból néhányat említek Becsületes keresztényektől hallottam: egy keresztény vásárra megy. út jában pipájára akar gyújtani, de minthogy szél volt. be megy az útfélen lévő pagodba (pogány templom) és mit lát'.’ Lát néhány embert, kik egy holt emberi honczoltak föl. egyik kezét, másik lábát, harmadik más részét kapja osztályrészül, a kel fél megrémülve néz egymásra szó nélkül, míglcn emberünk tovább áll. Erdélyi Ignác még jó néhány megdöbbentő példát írt meg.

Talán a környezetében tapasztalt nyomor is hozzájárult ahhoz, hogy Erdély i atya a Vadkcrien megkezdeti koplalást és önsanyargalást Kínában is folytatta. C’senlingi paptársai írták meg: egyszer a keresztények lakomái készítettek a tiszteletére. Ebédkor a dús terített asztalt látva. Erdélyi elment a városba, és több szegénnyel tért vissza, őket ültette az asztalhoz, s nekik az ebéti végéig felszolgált. Azután visszavonult a szobájába. és egész ebédje gyanánt egy kis lisztpogácsái vett. megelégedve azzal, hogy így megalázta magát, s magára vonta a keresztények megvetéséi, kik nehezen bocsátották meg neki. hogy koldusoknak engedte át azt. amit ők elég fáradsággal az ő számára készítettek.

Erdélyi atya hazaküldött beszámolói hintették el a hittérítői elhivatottság magját a falujabeli Ürge Ignáu■Inni. aki ugyancsak Kínáiba került. Ürge Ignácot édes öcsémnek szólítva 1876-ban keltezett levelében így buzdította: „Ha talán vonzalmat érzesz magadban Kínába jönni, kérd a jó istent, hogy ki kezdé benned a jó érzelmet, hajtsa is végre: nemcsak magát tökéletesíteni ezer alkalma van itt az embernek különféle nélkülözések miatt, ile leginkább azért, mivel igen nagy szüksége van a népnek jó pásztorra."

Az. önsanyargatással párosult emberfeletti munka már 51 éves korában megtörte Erdélyi atya egészségéi, s leveleiben is egyre gyakrabban vallotta be gyengélkedéseit. Abban a levelében, amelyben Ürge Ignácot serkentette, közölte: „Ami engem illet, érzem, öregszem. erőm fogyatkozik, nem tudom mire leszek képes. Int még e betegségitől fellábadozhatok." Hat évvel később. 1881-ben elpanaszolla: „Lábaim a czomboklól kezdve lefelé hidegek, teli vannak reumával, de külsőleg a baj jelei nem mutatkoznak (pl. daganat) csak quasi érzéketlenek, zsibbadlak, innét lélekzelem néha röv id..." Élete utolsó tíz évében belegeskeilése sokat gátolta őt hivatásának teljesítésében, s az utolsó Ital év mar inkább a * endes imádság, s a lassú haldoklás ideje volt. míg végre 1885. augusztus 15-én. Nagv boldogasszony napján, v isszaadla tiszta lelkét Tercmtójénck. Az elhunytat követően C’sentingből küldött nekrológ tudatja: „fiz esztendeig volt szobájába zárkózva. s ágyához szegezve. A keresztény önmegadással viselt szenvedés és folytonos ima jellemzik különösen utolsó éveit, melyei már bénaságban és nagy betegen töltött. Élete vége felé a szomszédos szobát kápolnává alakíthatta ál." Sírkövére a Jelenések könyvéből vésték fel: ..Ismerem fáradozásaidat és béketíírésedel." S alatta: ..Itt nyugszik a magyar nemzetiségű Erdélyi Ignác, aki sohasem kímélte magáit és tele volt szorgalommal. hogy az üdvösség útjára terelje a bűnösöket.”

A szerény életű Erdélyi atya tiszteletet vívott ki magának nemcsak az egyházi. hanem a világi emberek körében is. A tudósok körében a leveleiben sűrűn fellelhető néprajzi leírások keltettek figyelmet. Műveltségét francia missziós társai is becsülték. A már idézett nekrológjában olvashat juk: ...Szép tehetséggel bírt. melyei a folytonos munka csak fejlesztett: a latin nyelvet úgy szóval, mint írásban nemcsak könnyűséggel, hanem egész tökéllyel kezelte: de ha kénytelen volt többek előtt beszélni, s a hely és körülmény ek megengedték, közbe-közbe csúsztatott oly szókat, melyek nem is bírlak a latin nyelv színével sem. hogy így is megzavarja kissé azt a gyönyörűséget. mellyel testvérei őt hallgatták. és némileg csökkentse az o iránti rab tiszteletüket.”

Kína Hopej tartományában a falujabeli Ürge Ignác vette ál a hittérítés fáklyáját a szentéletű Erdély i atyától.

BŐGŐS LÁSZLÓ. HARANG 25