Harang, 1990 (2. évfolyam, 1-25. szám)
1990-04-11 / 15. szám
UERE hazai díszítőmintáról néprajzosaink állítják, hogy az iráni mintakinccsel állnak rokonságban. Figyelmet érdemlő adat, hogy festett tojás, mint sírmelléklct avar női sírból is került elő. A tojásra festett minták magyar neveiből több tucatot is felsorolhatnánk, de csak néhányat említünk, nem titkolt nosztalgiával: mennyi mindent elvesztettünk cdes anyanyelvűnk szókincséből, dallamos, ránk hagyott szavaiból: gyócsika, kékjácim, cserelapi, berbécsszarva, hatcsillag, pánkálos, veszettut, bóbiska... Flogy hogy készültek ezek a szépnevű ások? A festéshez szükséges vöröshagyma héját rendszerint hónapokkal elcíbb gyűjteni kezdték. A tojásírást általában nagypénteken végezték. Tiszta, szép fehér tojásokat válogattak. Méhviaszt olvasztottak, parázson melengették, és a kondélyt (íróeszközt) ebbe mártogatták. A díszítendő felületet legelőször nyolc háromszögű mezőre osztották, ezekben kerültek a díszítőelemek. Ez után a viasszal megírt tojásokat a vöröshagyma héjából vagy vadalmafa kérgéből főzött langyos pácba tették, amibe ujjbegynyi megtört timsót is adagoltak. Máshol sáfrányból készített pácot főztek, pácolás után írták, majd piros festékkel festették a hímes tojásnak valót. Századunkban a tojásírás hagyományos módja alapvetően megváltozott: viaszozás helyeit inkább maratják a felületet. Abban viszont nincs változás, hogy a tojásírás a lányok feladata és kedves kötelessége, főleg, ha ezzel választottjuknak is „üzennek”. Szóval, a tojásnál tartottunk: húsvét másodnapján, vagyis vízbevető napján - a név állítólag onnan adódik, hogy Krisztus sírjának őrzői vízzel próbálták volna „lehűteni” azokat az asszonyokat, akik Jézus feltámadásának hírét vitték szét a városban - tehát húsvéthétfőn a legénykék kora reggel öntözni, locsolkodni indulnak. Elsőként - mivel úgy illik - a keresztanyjukhoz, akitől is jó pár hímes tojást kapnak. A versikék, amiket ilyenkor elmondani szokás új keletűek, mondhatni giccs-gyanúsak, de egyet a barcaújfalusi köszöntőkből azért idéznénk: „Ma vízbevető hétfü. Nekünk es úgy tetszik, Láttuk az utcákon. Hogy egymást öntözik. Mü es elindulánk, Annak módjával, Öntözünk embört, asszonyt. Kedves magzatjával. Várunk pirostojást Ezét a párjával, Ha párjával nem adják. El se fogjuk vonni. Ha adják párjával, Meg fogjuk köszönni.” A szokás régiségéről vall Apor Péter lejegyzése a Metamorphosis Transsylvaniae-ben. Ezt írja: „Éppen nem nagyzották akkor az emberek magokat: úrfiak, alávaló fő- és nemes emberek húsvét másod napján az az vízben vető hétfün járták a falut, erősen öntözték egymást, az leányokat hányták az vízben, sőt az alávaló embereknél csak magok házoknál is estve az frajok az leányok házában kádakkal hordták fel a vizet, reggel csak könnyen öltöztek, tudván már a jövendőt. Reggel az udvariak csebrekkel, kártyákkal mentek rá az leányokra.” Az sem új keletű szokás, hogy a piros tojásokat megőrzik. A hétfalusi - szerelmes - legények ezekből még jósoltak is. Erről Orbán Balázs is megemlékezik: „A legényeknél megvan a piros tojásokból a szerető leány hűségére és szerelmére való következtetés: szokásuk, hogy a lányoktól kapott tojásokat elrejtik, idő múltával azokat újból előkeresik, s amely tojás sárga színű és halvány virágúvá lesz, arról azt tartják, hogy az azt adó leány bús gondolatok közt, szerelmi bútól zokogva írta s következőleg az, aki őt leghűbben, legigazabban szereti: így nem egyszer sietteti a menyegzőt a piros tojás elszíntelenedése.” A kapcsolatok húsvéti építésének másik, elterjedt módja a komatál-küldés. Lényege, hogy az egymásnak komatálat küldő fiúk és lányok egy életre nehezen körvonalazható, félig baráti, félig rokoninak tekintett kapcsolatra lépnek ily módon. Ismert a versike. amit ilyenkor mondani szokás: „Komatálat hoztam, Fel is koszorúztam. Koma küldte komának, Hogy váltsa ki komának. Ha nem váltsa magának, Küldje vissza komának.” A szokás fellelhető a románoknál és délszlávoknál is. A románoknál a szokás neve a lányoknál sürajia, a fiúknál fartajia. Ez afféle nővérré, fivérré fogadás, rendszerint húsvéthétfőn. Feltétlenül meg kell emlékeznünk még a tojással kapcsolatos, országszerte elterjedt játékokról, hiszen ma már aligalig emlékszik rájuk valaki: esemény volt húsvétkor, hogy ki az ügyesebb tojásgurításban, és az összeütésből is messzemenő következtetéseket vontak le a játékosok szerencséjére vonatkozóan. Az egyházi eredetű népszokások sorába tartozik az úgynevezett nagyszombati tűzszentelés, „új tűz” gyújtás. Hazai emlékeinek szerint már a kora középkorban is nagy jelentőségű volt az esemény. Az 1 192-95 között lejegyzett Pray Kódex így emlékezik meg erről: HARANG 25
