Harang, 1990 (2. évfolyam, 1-25. szám)

1990-04-11 / 15. szám

Mely ünnep volt az, amely őt kötelező jelleggel szólította Jeru’’ zsálembe. az evangéliumok tanúsága szerint: „A kovásztalan kenyerek első napján pedig Jézushoz ménének a tanítványok, mondván: hol akarod, hogy megkészítsük neked ételedre a húsvéti bárányt?” (Máté 26/17) „Két nap múlva pedig húsvét vala és a kovásztalan kenyerek ünnepe. És a főpapok és az írástudók tanakodnak vala, hogy csalárdsággal mi módon fogják meg és öljék meg őt.” (Márk 14/1). „Elközelgett pedig a kovásztalan kenyerek ünnepe, mely húsvétnak mondatik.” (Lukács 22/1)

A kovásztalan kenyér ünnepe, vagyis a Pészah, az egyik a három zsidó zarándokünnep közül (a másik kettő a Szukkot, a Hetek ünnepe és a Savuot, a Pünkösd), amelyen az ókori Izrael állam valamennyi lakosának kötelező volt „feljönni” Jeruzsálembe: azaz személyesen megjelenni az Úr színe előtt, és az ünnepi béke-áldozatot neki bemutatni, valamint örvendezni. Ez utóbbi abból áll, hogy sok húst, gyümölcsöt és bort kell fogyasztani, és muzsikával, tánccal szolgálni az Urat, s közben a szegényekről, az özvegyekről, árvákról és idegenekről sem szabad elfeledkezni.

A Pészah az elkülönülés szóból - passzah - ered, amely a következő fontos bibliai versben fordul elő: „Pészah áldozat az Örökkévalónak, aki elkerülte Izrael fiainak házait Egyiptomban, midőn sújtotta Egyiptomot, a mi házainkat pedig megmentette.” (Mózes 11. könyv 17. fejezet.)

Az egyiptomi rabszolgaságból való megszabadulás - csodás történetét Mózes második könyvének eleje beszéli el - a zsidó nép legmaradandóbbnak bizonyult kollektív élménye azokból a történelem homályában derengő időkből, amelynek pontos adatait csak sejtjük. Viszont a Tórában (Mózes V. könyvében) leírt elbeszélésből, valamint az egész szent szövegben történt elhelyezéséből, és az Örökkévaló és a zsidó nép közötti párbeszéd és többszöri szövetségkötés során előfordulásából bebizonyosodik: ez a fölszabadulásélmény volt az, amely néppé, hívővé (hívő néppé: azaz Isten népévé) forrasztotta a fizikai és lelki nyomorban sínylődő haibru) egyiptomi nyelven idegen (azaz héber sokaságot).

A fizikai értelemben vett fölszabadulás a „szolgaságból a szabadságba” egyúttal lelki-erkölcsi felszabadulással, felemelkedéssel is járt. Hiszen a szabadság - Sartre szerint a szabadságra ítéltetés - nemcsak rosszabb és főképp bizonytalanabb megélhetéssel, de a sorsunkért való egyéni felelősséggel és a hit megpróbáltatásaival is párosul. S az egyiptomi csodás megszabadulás egyenes következményei voltak - e történet vége és értelme - a Sinai pusztában hozott törvények, más néven Tízparancsolat, amely a szabadulás rendjét („szabadság, te szülj nekem rendet”) a világ rendjét meghatározzák a mai napig.

Ennek az ünnepnek egyik legfontosabb jele -jelképe a kovásztalan kenyér. A pászka, vagy más néven máco, amely a szabadulás drámai körülményeit őrzi és hitelesíti: „és fölszedte a nép a tésztáját, mielőtt megkelt volna, sütőteknőit bekötve ruháikba vállaikon... És megsütötték a tésztát, amelyet kihoztak Egyiptomból kovásztalan lepényekké, mert nem kelhetett meg, mivel kiűzték őket Egyiptomból és nem késlekedhettek és úti eleségét sem készíthettek maguknak.” (Mózes II. 13/34-39.)

Az emberi élet idő és cselekedet halhatatlanságát biztosító, továbbvivő mozzanat az, hogy a megélt történelem emléke szokássá, tradícióvá és végül vallási paranccsá fejlődik - szervül. A néppé, hívővé válás felemelő nagy ünnepét minden nemzedék újraéli, hogy megmaradhasson annak a népnek, amelyet a felszabadulás és egyistenhit frigye avatott néppé. „Hét napon át egyél kovásztalan kenyeret és a hetedik nap meg ünnep legyen az Örökkévalónak. Kovásztalan kenyeret kell enned a hét napon és ne legyen látható se kovászos kenyér, se pedig kovász egész határodban. És beszéld el fiadnak azon a napon mondván: Ez azért van, amit az Örökkévaló velem cselekedett, midőn kivonultam Egyiptomból.” (Mózes II. 13/6-8.)

Ezt a kovásztalan kenyeret, és a pészahi rituáléban szintén előírt bárányt elfogyasztani jött Jésua-ben Joszéf (aki „a törvényt megtartani és nem

lerombolni” küldetett), az ifjú rabbi és tanítványai a zarándokünnepre. S azok ellen lépett fel, akik ebből az ünnepből - s alapjából: a zsidó vallásból - kiölték a hitet, az éltető tüzet, és pompával elfedett merev keretekké szegényítették. Emberek ellen, akik az Istenhez való közelséget összekeverték az Isten nevében maguknak kreált hivatallal... (Azóta is minden nemzedék tapasztalhatja - mi is - ezt az öröknek bizonyuló kísértést, torzulást.)

Az isteni értékeket és szövetséget meghamisító földi hatalmak elleni lázadásban telt a galileai ács rövid élete, akár valamennyi próféta elődjéé, kezdve a sort magával Mózessal a „kivonulás” hősével és a szolgák gyülevész hadából népet. Isten népét kovácsolóval. (Legtöbbjük tragikus sorsa is hasonló volt az övéhez.)

A mester sorsa, élete és értelme is épp a fölszabadulás ünnepén nyert magasabb értelmet. Tettével és példájával a fizikai fölszabadulás, a lelki fölszabadulás, a lelki tartás nagy ünnepévé és misztériumává emelve. Az ő tanításainak, és vállalásainak emlékezete, az ő személyes karizmája és legendája kapcsolta be a zsidó nép kihordta értékeket az egész emberiség kultúrájába. Benne és tanítványaiban (a kereszténység első századaiban, követői döntő többségben a zsidók közül kerültek ki) valósult meg a zsidó népnek az az eredendő küldetése: hogy a „szabadulás” ünnepéből gyökeredző Sinai törvényeket elterjesszék a világ népei között. Ezt az ő halálában és feltámadásában élte meg és fogadta el az emberiség nagy része. Ezért „a felszabadulás” és a „föltámadás” nemcsak „filológiai” értelemben ugyanaz. Hanem ugyanaz a történet, eszme, cselekedet. Minden azután következő nemzedék közös története, eszméje, cselekedete.

Hány millió kereszthalálba került e világos igazság fel nem ismerése és bűnös szembeállítása? Ha ez a szembeállítás egyszer örökre és maradéktalanul megszűnik, békébe simul, akkor a világ közelebb kerül a megváltásához.

KŐBÁNYAI JÁNOS HARANG 19