Harang, 1990 (2. évfolyam, 1-25. szám)
1990-01-10 / 2. szám
£#*/ hét itthon Mégis, kinek az ideje? Az idő pénz, tartja a régi mondás. Közhely ez, s mint általában a közhelyekkel, ezzel sincs semmi baj. Hiszen az is csak idő kérdése, hogy - ha erre lenne szükségünk - hitünk megerősítésére támaszt találjunk régi bölcseknél, de az is, hogy óvatosságból, tisztességből, műveltségből jelesre vizsgázva az ellenkező mondásra bukkanjunk. Az persze nem lehet véletlen, hogy elsőként melyik mondás jut eszünkbe adott szituációban. Most például az idővel kapcsolatban a „Lassan járj, tovább érsz”, majd a „Lassú víz partot mos” ugrik be. Mire lehetne ebből következtetni — ha érdemes lenne időt pocsékolni mélyebb elemzésre? Arra, hogy az illető - mármint én - fontolva haladó, óvatoskodó típus, esetleg a második mondás kapcsán némi sunyiság is feltételezhető róla? Ha ehhez sikerülne néhány „alapvető” információt megszerezni, például azt, hogy az illető személy mérleg egyrészt, ló másrészt, beláthatatlan következtetésekre juthatna egy arra méltó férfiú, vagy honleány. Minő szerencse, hogy erre nincs/sincs idő. Haladunk a magunk útján, tartósan többet dolgozunk, mint nyolc óra, idejét sem tudjuk, hogy mióta van ez így, arra sem emlékszünk, hogy meddig hittünk a háromszor nyolcban, vagy egyáltalán hittünk-e benne valaha is. Valószínűleg igen, mert szimpatikus, jól hangzó, könnyen megjegyezhető - és nehezen feledhető vívmány. Egy baja van csak, mint általában a vívmányoknak: soha nem valósult meg. Valószínűleg nem érkezett még el az ideje. Vagy nem a mi időnk szerint volt, aki elgondolta. Vagy mi nem vagyunk az időnk szerinti. Hogy van ez? Most, amikor jó alkalom adódott, hogy egy évig arról vitázzanak arra érdemesültek: vajon az évszázad és az évezred utolsó évtizede megkezdődött-e, vagy csak majd december 31. után - különösen aktuális a kérdés. Ha ugyanis a látszólag részletkérdést tovább gondoljuk, ráébredünk, hogy eme vita eldőltének számos kihatása lesz a közeljövőben. Csak a legfontosabbat említve: nem mindegy, hogy az ezredforduló egy évvel korábban, vagy későbben lesz. S még egy lépéssel tovahaladva: a bizonytalanság, amely lelkünket rágja ebben az ügyben, értelmezhetetlenné teszi eddigi távlati prognózisainkat, az ezredvég Magyarországáról közzétett számtalan tanulmányt; a ritka eseményhez már nevükben is egyre szaporábban csatlakozó új folyóiratokat. Beláthatatlan gond ez emberek ... Persze rémlik, hogy a legutóbbi századfordulót január 1-jéhez kötötték, sőt egy film cím kapcsán valamennyien tudhatjuk, hogy az évszázad csütörtökig tartott, vagyis január elseje péntekre esett. De mi van akkor, ha a régiek nem jól tudták, és elsiették a pezsgődurrogtatást. Akkoriban még annyira tisztelték az időseket, a véneket, hogy talán miattuk siettek - hogy minél számosabban megérhessék közülük is az új századot. Nos, ha a vének tiszteletén múlik, akkor most nem kapkodhatjuk el az ezredfordulót, sőt az évtizedfordulót sem. Lehet, hogy éppen ez a baj? Ez már nem az ő idejük. Ez most nem az ő idejük? Szakikat látok, ha rájuk gondolok. Munkásruhában olajos kezüket törölgető, a munkájukhoz értő, sőt azt szerető szakikat. Nagy gépek mellett, amelyek túlságosan hangosak, nagyok és ijesztőek voltak. És sorházakban látom őket odahaza, ahol kispolgári életet igyekeztek berendezni maguknak asszonyukkal, gyerekeikkel és a velük élő véneikkel. Puhának és kövérkésnek látom asszonyaikat, és elgörbült szájúaknak, ahogy a férfiszóba: sztrájk, belegömyedtek. Úgy látom, ők mindig jobban féltek a másnaptól, kevésbé bíztak a szocialista szó (eszme?) mindenhatóságában, a szakszervezetekben . .. mint a férfiak. Igen! Könyvekben és filmekben idealizált, sematikus munkásmozgalmi kép ez a ma még élő, legkorosabb nemzedékről. Az alig iparosodott akkori Magyarország vékony rétegének mikroszkopikus vizsgálata. Úgy, hogy más ne is látszódjon rajta kívül. Mitha a mikroszkóp lencséje alattin kívül más világ nem is lehetne . . . Mégis maradjunk egy írás erejéig náluk. Náluk, akik két világháborút megjártak - de egyet bizton megtapasztaltak. A munkásdalárdák, a kirándulások, a szakszervezet, a pártok közösségi érdeklődésűvé alakították őket. Történt, ami történt életük hatnyolc évtizede alatt, ma is töretlenül figyelnek a világra, kíváncsiak, hogy mi és miért történik. Szeretnék megfejteni a titkot, a világ működését. Rengeteg a tapasztalatuk, sok bogot kibogoztak már, sok szálat összecsomóztak, egymástól látszólag független dolgok összefüggéseit (mihamar?) felismerték, felismerik, legalábbis vegyük ezt az ideális állapotot, mert ez visz - kissé önző módon - jelen írás lényegének az irányába, a végső kérdéshez. Mielőtt azonban ezt a kérdést feltehetném, egy újabb képet kell leírnom. Látom magam előtt azokat a tüzes vitákat, majd a csüggedést, majd a legyintést: „Úgyis győz a nemzetközi imperializmus”, amely a brit bányászok egyéves sztrájkját kísérte. Emlékszem, hogyan reagáltak a fent leírt öreg szakik a kezdeti munkásszolidaritásra, majd a Vaslady könyörtelenségére, kérlelhetetlenségére, hogyan idézte fel saját küzdelmüket mindez, amikor irigyelték a nyugatiak erős szakszervezeteit. Sőt csodálták. Csodálták, mert partnerré tette a munkáltatókkal szemben a munkavállalók közösségét. A sztrájkok leverése, a szakszervezetek térdre kényszerítése csökkenő zajú kommentárt „ért” a hazai sajtó számára. Az olasz szakszervezetek hasonló visszaszorítása pedig már a valóban sasszemű, kishírolvasó szakik számára volt nyilvánvaló. Évekkel később fogalmazódott csak meg az erős kormány vagy erős szakszervezet alternatívája az akkor már dicsőséges brit miniszterelnök magyarországi látogatásakor. Az eredmények akkor és addig őt igazolták: erős kéz, erős gazdaság, növekvő általános jólét. Most már jöhet a kérdés: áremelések után és közben, vészesen csökkenő életszínvonal közepette, alig szuszogó szakszervezetek s alig-alig erősködhető (mert alig-mandátumú) kormány mellett vajon mit gondolhatnak az öreg szakik? Legyen erős a kormány? Jöjjön már március 25-e? Erősödjenek meg a pártok, ha nem is mind az ötven? És vajon mit gondolhatnak a mozgalomról, a szakszervezetekről a külföldi példák ismeretében? Vajon elgondolkodnak-e azon ők, akiknek az idő már nem pénz, de ellenkező esetben sem sajnálnák -, hogy ez a változó, ez a jelenkori, mégis kinek az ideje? HALÁSZ LAJOS HARANG 7
