Harang, 1990 (2. évfolyam, 1-25. szám)

1990-03-07 / 10. szám

„AKI SZEGÉNY, AZA LEGSZEGÉNYEBB... Szerkesztőm képeket tol elém. Összeszorul a szívem, ahogy a fotókat nézegetem. Borostás arcú, ápolatlan külsejű, valódi koruknál jóval öregebbnek látszó, meggyötört tekintetű férfiak néznek rám vissza. Többségük egészséges, mégis elesettnek, betegnek látszik. Harminc és ötven év közöttiek. Hajléktalanok. Hetek óta csöveztek a Déliben. Ele­inte kisebb csoportokban, majd a hi­deg beálltával egyre növekvő szám­ban. Ki tudja, hol voltak mostanáig? Ki tudja hol laktak, hol aludtak, mit ettek?Van köztük, akinek nincs mun­kakönyvé, sőt személyi igazolványa. Lakása, állandó bejelentett lakcíme egyiknek sincs. Botránynak kellett kitörnie ahhoz, hogy ne csak a pályaudvari dolgozók és utasok ügye maradjon a jelenlétük. A fűtött váróteremben a kétszáz fős csoport lassan kiszorította a vonatra várókat és a 1 érkező utasokat. A hely­zet egyre feszültebbé vált, mígnem bekövetkezett az első verekedés is. A hajléktalanok érdekeit képviselendő - a velük közel azonos korú, szintén egészséges, ám lakással rendelkező, s azért sokat is dolgozó - neves humo­rista állt ki először. Ekkor megmoz­dult a társadalom: a Vöröskereszt, a katonaság és a rendőrség. Volt akinek egy borotválás vagy nyiratkozás is elegendőnek bizonyult. Másik szer­vezett keretek között kaptak személyi igazolványt. Volt, akinek, eme akció keretében — jócskán elérve, sőt meg­haladva a nagykorúságot - végre sike­rült hozzájutnia élete első munka­könyvéhez is. Nyilvánvalóvá vált, hogy társadal­munk egyre szélesebb rétegeit fenye­geti az elszegényedés. Egyre többen kénytelenek jóval a létminimum alatt élni, s egyre többen nem tudják kifi­zetni a megemelkedett lakbért, rezsi-12 HARANG Móser Zoltán felvétele költségeket. Nyugdíjasok tízezrei fo­lyamodhatnának újra és újra segélye­kért. írogathatnának különböző hiva­talos fórumokhoz, nyugdíjkiegés/.í­­tést, segítséget, juttatásokat követelve. De - nem teszik. Nem teszik, mert szégyellik megtenni azt a lépést, ami pedig nem csak az ő szégyenük. In­kább tengődnek hónapokon keresztül zsíros kenyéren és csirkefejen. Ami mára - számukra szintén drága. Több­­gyerekes szülők néznek rettegve, lesü­tött szemmel, hónap végén, gyerme­keik szemébe. Itt tartunk ma. Mi a teendő? - kérdezzük egymás­tól úton-útfélen. Majd a kormány? Majd az új pártok megoldják e kény­szerű helyzetet? Igaz. tőlünk, válasz­tóktól függ. hogy milyen kormány, milyen gazdasági programmal fog kivezetni valamennyiünket e hosszú alagútból. Az azonban mindenki előtt világos, hogy a helyzet nem fog egy­­csapásra megváltozni. Marad a kíméletlen kérdés, az, hogy mit tehetnek a családok azért, hogy ne jussanak arra a sorsra, melyre a ké­peken láthatók jutottak. Hiszen itt fel­nőtt, életerős, munkabíró férfiakat lá­tunk, akik nem hibáztathatnak máso­kat azért, hogy még személyi igazol­ványuk sincs, vagy épp azért nem tud­nak munkát vállalni, mert munka­könyvük sincs. Ebben nem a társada­lomnak kell segíteni. Úgy gondolom, hogy csakis az egyénen múlik az. hogy észreveszi-e, hogy hol van az a pont, amikor még a saját, egyéni aka­ratának függvénye a talpon maradás, amikor még meg tud kapaszkodni a lejtő előtt. A kapaszkodókhoz persze intézményekre, segítő kezekre, jó szó­ra van szükség. De tudni kell azokat észrevenni, mielőtt még nem késő. * Nézem a képeket és összeszorul a szívem. Naponta beszélünk a sze­génységről, a hajléktalanok közben érdekvédelmet követelnek. Ehhez Csövespárt is alakult. Szükség van erre? Bizonyára. De a szívem mégsem az ő sanyarú sorsukat látva-hallva szorul össze igazán. Reggelente, amikor még alig pir­­kad, sétálni viszem a kutyámat. A lép­csőházban ilyenkor mindig össze­akadok a gyárba igyekvő Bori néni­vel. akinek e kora hajnali órában is van egy-két kedves szava hozzánk. Bori néni mostanában berzenkedig, mert a művezető nem engedi szalagon dolgozni őt, pedig ott több pénzt ke­reshetne. Igaz, hogy már alig „zihálja” a levegőt, és a lába is nagyon „szaggat”, mégis nap nap után iparko­dik. hogy hatra a gyárba érjen. Bori néni gyedül él. a lakbért, az étkezést senki sem fizeti ki helyette. Ezért most a Goliba* jár, színes anyagokat szortírozni. Ötvenöt évi munka után, hetvenkét évesen. Nézzem a képeket, és közben a Bori nénik ezreire gondolok. Ugye megértik? W. A. (Színes képeink a 10-11. oldalon)

Next

/
Thumbnails
Contents