Harang, 1990 (2. évfolyam, 1-25. szám)

1990-02-21 / 8. szám

Mint oUCott f&ve... A keresztény múltban az ószövet­ségi modell volt az irányadó az ember legbensőségesebb kap­csolatformájában: a házasságban és a családban. Ha ezt az evangéliumi sze­retet kölcsönössége hatotta át, létrejött a patriarkális (apajogú) család megszen­telt formája. A társadalmi átalakulások azonban kikényszerítik az ún. „partne­ri”, vagyis az egyenjogú társak életszö­vetségén alapuló házasság és család új képletét. Ebben megszűnik a családapa kiemelt tekintélye. Megszűnik a többezer éves „férfijogú” építmény, legalábbis papi-A feleség visszategez ron, ue jogi vonatkozásaiban ténylege­sen is (vö. félj és feleség közös tulajdona, a gyermekek öröksége, beleértve a leány­­gyermekekét is). Ma már különösnek ta­láljuk, hogy a feleség „uramnak” szólította a férjét nem is olyan régen, vagy hogy a férfi tegezte a nőt (pl. falusi közösségben), az pedig nem tegezte vissza Régebben illett, hogy a férfi idősebb legyen, vagy hogy hivatásával, kereseté­vel képviselje kiemelt tekintélyét. S elv­ben hol van az már, hogy az apa vagy a szülők határoznák meg felnőtt fiuk, lá­nyuk házasságát, ki kit vegyen el, vagy kihez menjen feleségül. A Biblia von­záskörében élő keresztények számára a .rejtvény” s egyben a megoldandó fel­adat: hogyan lehet megszentelni ezt az új vonásokkal jelentkező életformát? Régi tapasztalat, hogy a nagy változáso­kat krízisek, válságtünetek kísérik: a társa­dalmi változásokat forradalmak, a testi növekedést a kamaszkor tünetei. Miért volna ez másként akkor, amikor a több évezredes gyökérzetű apajogú formát a partneri házasság váltja föl, annak sajá­tos családi vetületével? Ez a folyamat megy végbe a társadalom nagy családjá­ban is (nem kisebb buktatókkal). Ez adja meg a mai magyar társadalomban a kér­dés igazi jelentőségét. Mert nagy igaz­ság, hogy a demokráciát nekünk még tanulnunk kell; de az sem kisebb hord­erejű igazság, hogy alapszinten a család­ban kell megtanulni. Ehhez viszont az új partneri modellt kell társadalmi és egy­házi szinten megtanulni. Ez a „rejt­vény”, ez a „feladat” pedig nem könnyű. Szívós és odaadó erőfeszítést követel; s hozzá: pártok és egyházak összefogását, mert az életünkről van szó. Az átmenet legsúlyosabb válságtünete az, hogy a nagyon szépen hangzó „sze­relmi házasság” - a partneri típus egyik jellemzője - nagy kísértésekkel jár és nagy megpróbáltatásoknak van kitéve. Sok fiatal úgy véli: a szerelem minden akadályt legyőz, a szerelem mindenre feljogosít, a szerelem elég a házasság­hoz (pedig ismert a mondás: „Szerelem­ből nem lehet megélni”). Aztán hol van a régi keret, melyet évezredek vagy legalább századok tapasztalata, szokás­rendje munkált ki az apajogú modell­ben? Hol vannak a szerelmi házasság társadalmi támfalai és a tömegkommu­nikáció (film, tv, újság) segítsége? Nem különös-e, hogy ma olyan féltve őrizzük a pusztuló állatokat és olyan kevés gon­dot fordítunk a pusztuló családra? Hiszen film, újság, színház és iroda­lom inkább ellene dolgoznak. Nem kel­­lene-e a házasságot és a családot épp ebben a veszélyeztetett átmeneti állapo­tában védetté nyilvánítani? Hiszen olyan jelenségekkel állunk szemben, melyek megdöbbentik azokat, akik a család és a társadalom jövőjéért az átla­gosnál fogékonyabb lelkiismerettel ér­zik át a felelősséget. A partneri házasság kialakulatlan próbálkozásait öngyilkos­ságok, korai válások, gyermekkel cser­benhagyott fiatalasszonyok, gyermek­telen párkapcsolatok, szülői szeretet nélkül nevelkedő gyermekek jelzik; no és a partneri forma kialakulatlanságának tipikusan elvetélt kísérletei: a próbahá­zasságok. Nyugaton (pl. Hollandiában) viszonylag megszilárdult a két-három­­gyermekes partneri modell. Alig kezdene kibontakozni a partneri házasság és család legpozitívabb értéke: két ember kölcsönös szereteten alapuló életszövetsége, amely gyermekekben hoz gyümölcsöt s a család társi típusú kapcsolatformájában mélyül el, máris jelentkezik a partneri forma megbontá­sának „ötlete”: a nyitott házasság. Mit adhat ehhez a keresztény közös­ség? Milyen segítséget nyújthat a hiteles partneri házasság és család kialakulásá­hoz? Egyelőre annyit, hogy a nyugati teológusok megállapítják: ha a házasság legerősebb motívuma a kölcsönös szere­tet, szerelem, az komoly érték. A ke­resztény szeretet evangéliumi kölcsö­nössége s ezt megelőzően a Teremtés könyvének az emberpárra vonatkozó ősképe a legmegbízhatóbb szentírási támaszpont a termékeny és hűségben megszilárduló partneri házassághoz. II. János Pál pápával elismerhetjük, hogy a házasság és család új képe is - akárcsak az ezt megelőző - elsősorban azokon az embereken múlik, akik a há­zasságban szövetségre lépnek s a csa­ládban ezt a szövetséget megerősítik. Sokat jelent tehát a fiatal házasoknak is az Evangéliummal való találkozás. So­kat jelent az egyház (s az egyházak) kö­zösségében élni. És sokat jelent az is, hogy nem csupán egyedi emberként tar­toznak az egyház megtartó kereteibe, hanem kifejezetten mint házasok és csa­ládok is, például a családok egymással való szövetségében. Ez adja nekünk a partneri házasság és család megszente­lésének legbiztatóbb reményét. B. L. 28 HARANG

Next

/
Thumbnails
Contents