Harang, 1990 (2. évfolyam, 1-25. szám)
1990-02-21 / 8. szám
SELMA LAGERLOF VERONIKA FF KENDŐJE dt T ibériusz császár uralkodásának utolsó esztendejében történt, hogy egy szegény vincellér meg a felesége érkezett a Szabin hegyekbe, s ott elhagyatott viskóban húzta meg magát. Idegenek voltak, magányosak, nem akadt látogatójuk sem, amíg az egyik reggelen, amikor a vincellér ajtót nyitott, a küszöbön idős asszonyt látott kuporogni. Szürke, bő köpenyt viselt, lerítt róla szegénység. Mégis amikor fölemelkedett, tiszteletet parancsolt, s azt az érzést ébresztette, hogy mondák istennői közül való, aki öregasszony képében látogatja az embereket.- Ne lepődj meg barátom, hogy az éjszakát küszöbödön töltöttem - mondta. Szüléimé volt ez a kunyhó, s én itt születtem vagy 90 esztendővel ezelőtt. Gondoltam, ha egyszer visszatérek, üresen találom. Bevallom, nem sejtettem, hogy közben lakók vernek tanyát benne.- Cseppet sem csodálom, hogy üresnek hitted ezt a magányos sziklák közt álló kalyibát - felelte a vincellér - , de jómagam meg a feleségem távoli országból szakadtunk ide, s mint afféle szegény sorsú idegenek, ennél jobb helyet nem leltünk magunknak. És te? A vándorút alaposan megviselhetett, biztosan éhes és fáradt vagy. így talán neked is megnyugtatóbb, hogy emberek lakják a kunyhódat és nem hegyi farkasok. Benn pihenésre ágyat találsz, s ha beéred egy bögre kecsketejjel meg egy darab kenyérrel, légy a vendégünk. Az idős nő elmosolyodott, amolyan futómosollyal, amely aligha moshatta el az arcán ülő nehéz bánatot.- Még egészen fiatal voltam, s itt éltem a hegyekben — jegyezte meg csendesen -, megtanultam és máig sem felejtettem el, hogyan kell a farkast a barlangjából kiűzni. Amíg beszélt, erősnek, szívósnak látszott, és a vincellér egy pillanatig sem kételkedett, hogy ez az idős nő képes lenne bírókra kelni az erdei vadakkal. M egismételte a hívást, és a jövevény belépett- a kunyhóba. Leült a szegények asztalához. Miközben a tejbe aprított kenyeret majszolta, elégedettnek látszott. A vincellér meg a felesége azon törte a fejét, vajon honnan csöppent közéjük a százráncú vándor, aki bizonyára gyakrabban verte el éhét sült fácánnal - ezüst tálról, mint kecsketejjel - cserép köcsögből. Evés közben erre-arra tekingetett. Alig változott itt valami - gondolta. A tapasztott csupasz agyagfalak, a silány berendezés, a döngölt padló — minden, minden a régi. Aztán szállásadóinak megmutatta azokat a rajztöredékeket, melyeket még apja kutyákról, szarvasokról rajzolt a falra, s melyeknek ő gyerek fejjel annyira örült. Magasan, egy deszkapolcon pedig mintha azt az agyagedényt látta volna, amelyikbe tejet szokott fejni. A szőlőműves a feleségére nézett. Egyet gondoltak: „Meglehet, ebben a viskóban látta meg a napvilágot, de hogy életében csak kecskéket fejt, vajat köpült vagy sajtot készített volna, alig hihető.” Észrevették: képzelete messzi útra ragadja, s amikor visszatér, nehéz bánat üli meg. Aztán fölkelt az asztaltól, meleg szavú köszönetét mondott, és az ajtó felé tartott. o lyan elesettnek, nyomorúságosnak látszott, hogy a vincellér utánaszólt:- Biztosan nem így gondoltad, amikor tegnap éjszaka ide jöttél. Szegénységed, ha csakugyan valódi, azt mondatja veled: „Maradok, mert hátralévő éveimet itt kell leélnem.” Mégis, menni akarsz, mivel a kunyhódba telepedtünk. Az idős nő bevallotta, így áll a dolog, viszont jogtalanul űzné ki őket, hiszen hosszú idő óta lakatlan hely ez már, ami annyit jelent, ő végképp lemondott róla. — De hiszen a szüléidé volt, s jog szerint most is téged illet - erősködött a szőlőműves. - Aztán meg: - Mi fiatalok vagyunk, te pedig öreg. Maradj hát, lakjunk együtt. Az idegen hallván e szavakat megállt a küszöbön, s mint aki egy szót sem ért, a férfira nézett. A fiatalasszony férjéhez fordult: - Ha én is szólhatok, megkérlek: tudakold meg tőle, elfogadna-e gyerekeinek minket? Abban az esetben mi maradunk őnála, és gondját viseljük. Mit érne, ha magára hagynánk e vadon közepén? Miből élne? Éhhalál várna rá! A jövevény közelebb lépett vendéglátóihoz. Arcukat fürkészte, majd megkérdezte: - Miért vagytok könyörületesek hozzám, aki nektek csak egy idegen vagyok, s ti is idegenek vagytok ezen a vidéken?- Egyszer hozzánk is könyörületes volt valaki - hangzott a kurta válasz. így történt, hogy az idős nő a vincellérék társlakója lett, és mély barátságot kötött velük. Azonban arról, hogy honnan jött és kicsoda, sohasem beszélt. A két fiatal pedig nem zaklatta a kérdéssel. Az egyik este, munka végeztével, kinn ültek az ajtó előtti lapos sziklatömbön és vacsoráztak. Egyszer csak arra lettek figyelmesek, hogy az ösvényen korosabb férfi közeledik. Szálfanövésű, tagbaszakadt ember volt, birkózó váltakkal, komor-rideg arckifejezéssel. Előreugró homlokcsontja alatt szemei mélyen ültek. Szájának vonalai keserűségről és megvetésről árulkodtak. Magabiztosan közeledett. Szerény öltözete miatt a vincellér azt gondolta, és ki is mondta: - Biztosan kiszolgált katona, aki megkapta az obsitot, s most vándorúton van hazája felé. Az idős nő elcsodálkozott e szavakon, aztán tétován felállt. A vincellér, amikor látta, hogy néhány lépés, s az idegen férfi előttük áll, letette a kanalát és eléje ment.- Talán eltévedtél, hogy erre vetted az utad - kérdezte -, mert ki lenne, aki ide jön, hacsak fontos üzenettel nem küldik?- Valóban eltévedtem - válaszolta amaz -, s nem tudom, merre menjek. Ha egy kissé megpihenhetnék itt, s aztán eligazítanál, megköszönném. A zzal leült melléjük a sziklára. A fiatalasszony biztatta, tartson velük az estebéden, de ő egy mosollyal elutasította. 24 HARANG
