Harang, 1990 (2. évfolyam, 1-25. szám)
1990-01-03 / 1. szám
Együtt a család? Ezekben a napokban minden bizonnyal együtt van. De máskor...? Év közben, hétköznapokon, esténként vagy a hétvégeken? Ha nem is bizonyosság, kétely sokunkban lehet: nincsenek együtt azok sem, akik pedig egy fedél alatt élnek. Novemberben megkértem ismerősömet - egy dunántúli falu tanácselnökét ajánljon be néhány családhoz, ahol három generáció él együtt, szeretnék riportot készíteni velük, és fényképezni őket. A tanácselnök segítőkész volt és örömömre azt mondta, náluk sok olyan család van, ahol együtt él a középnemzedék, a nagyszülők és a legifjabbak, vagyis az unokák. Sőt, még négygenerációs családot is találunk. Egy péntek délután indultunk útnak a faluba, mivel úgy vélekedtünk, addigra mindenki hazaérkezik, ki munkából, iskolából, kollégiumból, ki városi munkahelyéről, sőt még a munkásszállásról is. A tanácsházán ismerősöm lediktálta a címeket, a neveket és rövid jellemzést adott róluk. Kérdeztem, eljön-e velünk, mondta, hogy nem, már csak azért sem, mert senkinek nem mondta meg, újságtól jönnek hozzájuk. Ugyanis két családnak „könnyelműen” elszólta magát és erre azt válaszolták, hozzájuk ugyan ne menjenek. Ezután szorongva vettük nyakunkba a falut fotós kollégámmal. Pedig gyorsan kiderült, erre semmi okunk: beengedtek a házba, nem uszították ránk a kutyát, néhol még hellyel is kínáltak, bár a kabátunkat nem vettük le. Erre nem volt szükség, mivel az egyik háznál csak a nagymama, a másikban a fiatalasszony, a harmadikban egy munkába induló férfi közölte: a család nagy része ma nem lesz itthon. Jó, hogy mondtam erre, akkor jövünk szombaton. Vagy vasárnap. Ne fáradjunk, kaptuk az újabb eligazítást, mert akkor se találjuk őket otthon. Az volt az érzésem, nincs szerencsém. Nem küldenek el, csak kifogásokat találnak. Igaz ugyan, hogy egy héttel előbb szombaton egy másik községben pedagógus ismerősöm segített volna hasonlóképp, és vele is így jártam. Elmentem hát egy újabb helyre, ezúttal vasárnap, amikor nem verhetnek át, igenis otthon találok mindenkit. Sajnos, kudarcot vallottam. Mégis, hol a család? Szanaszét. Az apa - 32 éves — gyári portás, épp „harminchatozik”, ami jó beosztás, mert három napja szabad. A másik férfi elment egy haverhoz autóját szerelni. A harmadik családapa segít a rokonnak az új ház belső pucolásában. Egy családból hárman Bécsbe mentek autót venni. A nagylány bent maradt Szegeden a kollégiumban. a nagyfiú a menyasszonyánál szokta tölteni a hétvégét. Az egyik anya - 35 éves - Pestre ment vásárolni (szombaton), a másik az anyósnál (vasárnap) valami nagy dologban segít. Az egyik férfi vendéglőben dolgozik, a másik buszvezető, szolgálatban vannak. A felsorolást folytathatnám, és gyanítom, hogy mások is tudnák folytatni. A hetvenes években megszokhattuk, hogy hétközben, nappal a magyar falvak kísértetiesen csöndesek. A boltokat bezárják, úgyse menne be senki. Egy-két öregember botladozik az utcán, vagy táppénzen lévő járóbeteg ténfereg. Autóbuszok nem járnak, az autók vagy garázsban, vagy a munkahelyekre mentek. Akkoriban mégis volt illúziónk, hogy esténként együtt van a család, együtt vacsoráznak, megbeszélik a napi dolgaikat (tévénézés helyett). Majd azt mondtuk, a hétvégeken találkoznak, közösen végzik a házimunkát, együtt étkeznek, beszélgetnek (tévé és videonézés helyett). Nem azt mondom, hogy nincs ma ilyen család. Viszont sok az olyan, ahol a rendszeres találkozás hiányzik. Ahol péntek-szombat-vasámap nem ülnek le a közös asztalhoz. A praktikus, a célszerű, a fontos ügyek, elfoglaltságok megakadályozzák ebben. Félreértés ne essék: csak azokról van szó, akik nem váltak el, ahol a szülők - a középnemzedék - együtt élnek, akik példásan mindent megteremtenek a gyerekeknek; akik nem hagyták sorsukra a nagyszülőket, velük élnek az új házban, vagy akár a régiben. Érdemes lenne sorra venni, meddig tart a családok összetartó ereje, egyáltalán mi az összetartó erő, ki mennyire viseli el az alkalmazkodást, ki miért lázad, meddig tart a tehetetlenségi erő és hol lép fel az önző egyéni érdek, mekkora szerepe maradt a szeretetnek, a gyermeki gondoskodásnak, az érzelmeknek. Nehéz ezekbe a folyamatokba belelátni, hiszen a legtöbb családban akad takargatnivaló, nem szívesen adják ki magukat az idegennek, a külvilágnak. Sőt az lehet gyanús, aki mindenáron szerepelni akar. A valódi értékek a mélyben húzódnak meg, szemérmesek, rejtve maradnak. Létezésükben kell hát hinnünk. Különösen karácsonytájt. SIKLÓS LÁSZLÓ Móser Zoltán felvétele 4 HARANG
