Harang, 1990 (2. évfolyam, 1-25. szám)
1990-02-21 / 8. szám
Míg Zsuzsika röfög, Z., a férfi 45 éves, a felesége 42. Ketten laknak a házban, két gyermekük családos, egyikük helyben lakik, másikuk a szomszéd faluban. A nagyobbik szobában beszélgetünk, ahol fűtenek.- Érdekelne a pénzgazdálkodásuk, vezetnek-e füzetet, készítenek-e havi költségvetést, megtervezik-e a kiadásokat?- Én ilyen marhasággal nem foglalkozom - mondja a férfi.- Miért nevezi marhaságnak? A két kifordított tenyerét mutatja.- Nézze ezt. Amikor hazajövök a melóból, ez a kéz már remeg. Fogni se tudnám a ceruzát.- Na, ne hazudozz már — szól rá a felesége. - Azt is mondd meg, hogy előbb betérsz a kocsmába, két korsó sör lemegy. Persze, hogy remegsz...- Látja az asszonyt? Én nem szoktam részeg lenni. Nem hiszi el, hogy elfáradok délutánra. Reggel hattól emelgetem a marha nehéz vasrudakat. Délután csomagolunk, rakodunk. Mitől kérges a kezem, Juli? A korsó fülitől? Ne bosszants már! A házaspárban indulatok feszülnek, félő, hogy el sem tudom kezdeni a beszélgetést.- Térjünk vissza a költségvetésre. Hogy osztják be a pénzt? - ezúttal a feleséghez fordulok.- Úgy, hogy spórolunk.- Na de honnan tudják, min spóroljanak, hogy tart ki?- Ki kell neki tartani. Nem vagyunk gyerekek, hogy ne vigyázzunk rá. Azt az egyet nem mondhatom, hogy Feri elhordja vagy titokban csenne belőle.- Még szép, hogy ilyesmi nem jut eszedbe - eszmél a férje.- Higgye el uram, én húszéves koromtól mindent a családomért teszek... abba rokkantam bele.- Mi baja?- Már mindenem fáj, ízületes vagyok, fájnak a csontjaim, ha időváltozás jön, megérzem. Most is hasogat a lábam, holnapra vagy eső esik, vagy hó. Színes a világ, de...- Hogy építették ezt a házat?- A két kezünkkel. Úgy nézzen rá, ebben hat évem fekszik. Egyiregasszonytól A falusi élet, a gazdálkodás kellékei nem változtak. Ebből gyanítható, hogy sok más is változatlan vettük, aki egyedül lakott benne, gondoltuk, hogy az egyik szobát kibővítjük. Megbontottuk a bejárati ajtót, az egész fal dűlt vele, húzta magával a tetőt. Csak a ház harmadát tudtuk megtartani, ahol kőből volt a fal. A többit újra kellett építeni. Hitelt nem vettem fel, mert ahhoz a városba kellett volna járni, én meg nem szeretek kimozdulni a faluból. Nyugodtabb is vagyok adósság nélkül. Minden fizetés után vettünk téglát, cementet, sódert, meszet.- Lakik itt rokonságuk? Segítettek?-Hajaj, segítettek...- Enni - mondja a feleség. - Azt csak az első évben csináltuk, hogy szombatvasárnap hívtuk a sógoromékat, a húgomékat, a keresztapámat. Ha mondjuk az anyag került kétezerbe, a kaja, pia ezerötszázba. Megették a következő havi haladást. —így volt, na. A fiammal csináltuk aztán, meg egy munkatársamat hívtam el, pénzért. A falazáshoz kőműves jött. a tetőhöz ács, a többi munka ránk maradt.- Miért nincs bepucolva a ház?- Be van vakolva, durván, csak színelve nincs. Arra már nem futotta.- Pénz vagy erő?- Megmondjam őszintén? Minek? Engem nem érdekel, hogy ki mit mond. Bonyhádi ismerősöm vitt ki a Z. családhoz, egy kis faluba, a várostól húsz kilométerre. „Nem arról van szó, hogy bizalmatlanok lennének” magyarázta, „de miért tárnák fel egy idegen előtt az életüket? Márpedig te olyan dolgokra vagy kíváncsi, amihez szükség van a bizalomra. Gondolom, te sem tárnád ki a házad, szíved, pénztárcád akárki előtt? Akkor meg hogy várod el másoktól? Akikhez megyünk, dolgos, szorgalmas emberek. Nem rajtuk múlott, mire vitték, mire nem...” 16 HARANG
